Gyakran jutnak eszembe Antoine de Saint-Exupéry idézett sorai; legtöbbször akkor, amikor a különböző sajtótermékekben és televíziókban úgy reklámoznak egy rövidesen megnyíló nagyszabású kiállítást, hogy a kölcsönkapott műtárgyak horribilis biztosítási összegéről értekeznek. (Olyan ez, mint amikor a világhírű hegedűművészt arról faggatják, mennyit ér a Stradivarija…)
Természetesen a budapesti Szépművészeti Múzeum Botticellitől Tizianóig – Az itáliai festészet két évszázadának remekművei című tárlata sem kerülhette el az „értékarányos” méltatást, hiszen az „emblematikus sztárműkincset”, a Hölgy hermelinnelt, Leonardo da Vinci Krakkóban őrzött remekét közel nyolcvanmilliárd forintra biztosították. Nos, a „Hölgy” – rimánkodásra, a lengyel-magyar barátságnak, a Baán László múzeumi főigazgató vezette eredményes, „érzelmekre ható” tárgyalásoknak köszönhetően (amelynek alapja a lengyel menekültek hetven évvel ezelőtti befogadására való hivatkozás volt) – megérkezett, és elfoglalta helyét az osztott, zegzugos kiállítási tér „forgáspontján”, a biztonsági üveg mögött. Valóban nagyszerű festmény, és öröm itt látni, a Leonardo körül mesterségesen gerjesztett tömeghisztéria, az erőltetett mítoszteremtés azonban – amelyet a párizsi Louvre is mindig oly ügyesen használt ki „rejtélyes mosolyú”, csontig rágott Mona Lisájával, és amit a „da Vinci-kódozás” tovább popularizált – nem túl rokonszenves. A mester egyedi beállítású portréja – a fénybe néző, kissé dacos-hamvas tekintetű leányról (a tizenhat éves Cecilia Galleraniról?), aki karján tart és túlméretezett, (kora)érett asszonykezével, „érzékenységet sugárzó” ujjaival egy beazonosíthatatlan, hamiskás tekintetű, fehér bundás házi kedvencet érint – semmivel sem „fontosabb” vagy lehengerlőbb (legfeljebb drágább) alkotás, mint mondjuk a hosszú életű, termékeny Tizianótól kifüggesztett kilenc kép. Köztük a madridi Pradóból a Krisztus és Cirenei Simon című festmény (amely eredetileg az Escorialt, jelesül II. Fülöp házi kápolnáját díszítette); a zord-szigorú Fülöpöt még trónörökösként ábrázoló egész alakos portré Firenzéből, Mária a gyermek Jézussal Velencéből, A kesztyűs férfi a Louvreból, a Mária Magdolna a pusztában Nápolyból, vagy a ködös, párás, raszteres barnaságban gomolygó megindító jelenet, amely a keresztre feszített Jézust és a bűnbánó jobb latort láttatja a misztikusok elragadtatásával… De ne fussunk ennyire előre. Mindenekelőtt érdemes megjegyezni: erről a tárlatról a legnagyobb rosszindulattal sem mondható, hogy nagyobb a füstje, mint a lángja. Kétségkívül minden idők egyik legjelentősebb hazai kiállításáról van szó, amelynek megvalósításában Tátrai Vilmos, a reneszánsz európai hírű szaktekintélye, a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának művészettörténésze játszott főszerepet. A száraz adatok tanúsága szerint több mint ötven vezető múzeum XV-XVI. századi itáliai anyagából válogatták ki a kollekciót: mintegy nyolcvan művész közel százharminc remekművét. A képeket hét szekcióra bontották. Az első rész, A festészet tudománya az optika, a geometria eredményeit felhasználó, illúziókeltő ábrázolásmód Firenzéhez köthető kialakulását mutatja be; az Emberarcok, angyalarcok a természethűséget és az eszményi szépség utáni vágyat ötvöző portrékra fókuszál; a Reneszánsz, határok nélkül pedig a reneszánsz nagy központjai mellett működő kisebb centrumokra, illetve a gótika visszaidézésére hívja fel a figyelmet. A testet öltött eszmény az érett reneszánsz alkotásait, többek között Leonardo, Raffaello, Correggio műveit vonultatja föl. A festészet diadala cím alatt külön szobát és „falszakaszokat” kapott Tiziano. Hozzá kapcsolódik a velencei festészet aranykora, amelyet Tintoretto, Veronese neve is fémjelez; de Velence „hátországának” kiemelkedő művészegyéniségeiről sem feledkeztek meg a kiállítás rendezői. Elég csak a Bergamóban működő Lorenzo Lotto miniatúrák aprólékosságával kidolgozott három drámai jelenetére (Szent István megkövezése, Krisztus sírba tétele és Szent Domonkos csodatétele) utalni. Az utolsó blokk a „reneszánsz válságáról” szól, a „humanizmus optimista világképének megrendülését” mutatja. Átmenet időszaka ez, hiszen a manierizmus már a barokk nyugtalanságát, miszticizmusát, féktelenségét, a fantázia szabadságát előlegezi meg… Lehetetlen vállalkozás a kollekcióból való szemezgetés, hiszen Botticelli szorgalmasan írogató Szent Ágostonjától, bájos Máriáitól és Virginia történetének mozgalmas tablójától Arcimboldo játékos, tükörtrükkös, azaz duplanézetű A kertész „csendéletéig” hihetetlenül széles a paletta. A New York-i Metropolitan Múzeum Carlo Crivelli késő gótikus Szent György-táblaképét küldte Budapestre. Raffaello Áldást osztó Krisztusával (Brescia), Szent Sebestyénével (Bergamo), Kettős képmásával (Louvre) és az Esterházy Madonnánkkal van jelen. Dosso Dossi óriási méretben megfestett, dús „reneszánsz jelmezes” Szent Családjával, Veronese többek között Barcelonából érkező Angyali üdvözletével, Tintoretto pedig hatalmas, Szent Andrást és Jeromost ábrázoló velencei „oltárképével” követel figyelmet… Nem mellékes tény, hogy a Szépművészeti Múzeum kiválasztott harmincöt saját festménye is fényes foglalatot kapott. A magyar látogatók az (újra)felfedezés örömével szemlélhetik meg a pesti gyűjtemény „összefüggésekbe állított” pazar képeit, Verrocchio, Filippo Lippi, Boltraffio, Raffaello, Giorgione, Tiziano, Veronese, Tintoretto, Correggio, Bronzino és a többiek munkáit. Hazai vonatkozás még, hogy az Egri Képtár Jacopo Bassano (és műhelye) A királyok imádása című alkotását adta kölcsön a vissza nem térő alkalomra. A szegedi Móra Ferenc Múzeum nemrég előkerült régi- új büszkeségével, Giorgio Vasari nagyméretű, szépséges tondójával, az Angyali üdvözlettel képviselteti magát a kihagyhatatlan tárlaton.
(A kiállítás 2010. február 14-ig tekinthető meg.)
