A Krisztus istenségében hívő ember számára mindez nem hihetetlen. Elgondolkodtató azonban, hogy Jézus igénybe veszi az emberek közreműködését, és kell neki az öt kenyér és a két hal. Nem kicsinyli le, nem utasítja el azt, ami az embertől telik, ha az mégoly kevés is: kéri és bevonja csodája eléréséhez. Figyelmes szeretet, finom tapintat van benne. Felénk fordított arcát, páratlan lelkületét mutatja meg így. Joggal teszi fel a kérdést Szent Ágoston: „Vajon ki táplálja a világot? Nemde az Isten?” Igen, a természet erői által, de nem az emberek közreműködése nélkül. Isten és az ember: két erő, két akarat, két szeretet találkozása csodákra képes. A történet elején nagy a tanácstalanság az emberekben. Jézus kérdései, utasításai mind azt célozzák, hogy mindenki tisztán lássa a helyzetet. Mintha csak azt mondaná: Íme, magatok is beismeritek, hogy ember itt nem segíthet, egyedül nem sokra mentek. Nélkülem képtelenek vagytok megoldani a problémát. Miért nem gondoltok rám? Miért nem fordultok hozzám, miért nem bíztok bennem jobban, miért nem fogunk össze, miért nem együtt tesszük a tőlünk telhetőt? Ez senkinek sem jut eszébe, és ebből származik a bizonytalankodás és az ideges kapkodás. Így van ez minden élethelyzetben, ha az ember csak magában bízik, csak a saját erejére támaszkodik, csak magában hisz. Szánalmas gőg!
Milyen vakok, tehetetlenek és gyengék vagyunk ilyenkor! Ott kezdődik a baj, ha életünk nehézségeiben és gondjaiban későn vagy vonakodva fordulunk az ég felé, kulcsoljuk össze kezünket és borulunk le a Gondviselő előtt, kezébe téve ügyünket, alázattal segítségét kérve. Sokszor olyan bátortalanul lépünk a Szeretet Forrásához, pedig ezt a szeretetet nagylelkűségben nem lehet legyőzni. Vincent van Gogh, a neves festő írta egyszer: „Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább érzem, semmi sincs, amiben több művészet lenne, mint szeretni az embereket.” Jézus ezt tette. Helyezzük lába elé öt kenyerünket és két halunkat, és bízva bízzunk az ő gondviselésében, csodatevő szeretetében.
