Fotó: Kissimon István
Melyek a legfontosabb elvárások egy kórházi lelkigondozóval szemben? Mi teszi tárgyilagosan megítélhetővé nemcsak a rátermettségét, hanem mély elkötelezettségét és a betegekhez való példaszerű viszonyulását is?
– A lelkigondozás és mindenféle segítőszakma képviselői a személyiségükkel dolgoznak, ezért ez nehéz kérdés. Egy félórás interjú nem mindig elég annak megítélésére, felmérésére, kinek mi a mélyebb motivációja, és mennyire alkalmas a feladatra. De ha kiderül, hogy „csak” munkát keres, vagy hogy kiváló teológiai képzettségű ugyan, de nincs kellő élettapasztalata, az egyértelművé teszi a helyzetet. Fontos az is, hogy az alkalmasság a betegekkel való találkozások során derül ki igazán, és hogy ezek a találkozások tovább alakítják-formálják a lelkigondozót. Ezért fontos annak nyomon követése, hogyan változik, milyen gondjai adódnak.
Alapproblémának tartom, ha egy lelkigondozó tanácsadóként akar működni, mert biztos vagyok benne, hogy nem lesz hatékony a munkája. Azzal kell dolgoznunk, amit a beteg megoszt velünk, vele együtt kell erőforrásokat és utakat keresnünk, nem pedig az a feladatunk, hogy megmondjuk, mit tegyen.
Egy katolikus lelkigondozói szolgálat nincs evangelizációra, az egyházi tanítás hirdetésére kötelezve?
– Ha én akarom megmondani a betegnek, mi a „lényeg”, az a nyitottságom rovására fog menni. Az evangelizációnak a kórházi lelkigondozásban leginkább a közvetett formáját használjuk. A betegek között a legkülönfélébb hátterűekkel, meggyőződésűekkel találkozunk, és nekünk mindannyiuk számára támasszá kell válnunk, nemcsak a vallásos emberek számára.
Ez azt jelenti, hogy ha pap a lelkigondozó, korlátoznia kell magát? Nem csodálkoznak a betegek, hogy egy pap nem akar nekik a hit dolgairól beszélni, „prédikálni”?
– Nem baj, ha csodálkoznak, sőt az sem, ha „kellemes meglepetésként” élik meg, hogy egy pap szívesen, türelmesen meghallgatja őket, és nem elsősorban ő akar beszélni. Még jó is, ha „atipikus” papnak látnak, mert akkor nagyobb bizalommal osztják meg velem az egyházam vélt vagy valós hibáira vonatkozó tapasztalataikat, véleményüket is.
Az Embertárs 2009-es számában közölt tanulmányában ismertette a váci egyházmegyei kórházlelkészi szolgálat munkatársainak munkaköri leírását. E szerint kötelességük „a vallási és minden más megkötöttségtől való mentes lelkigondozói kísérés”. Hogyan kell ezt elképzelni? Egyáltalán mit jelent a „minden más megkötöttségtől” való mentesség?
– Azt, hogy semmilyen előítéletnek nem lehet helye a szívünkben. Mindenféle politikai beállítottságú vagy nemi orientációjú, sőt súlyos bűncselekményeket, akár gyilkosságot elkövetett embereket is ugyanazzal a nyitottsággal kell meghallgatnunk, elfogadnunk. Mert akkor gyógyulnak, ha elmondhatják, amit akarnak, ami a szívüket nyomja. Ugyanez érvényes a különböző hitűekre, mindenféle egyház tagjaira és az ateistákra is. Katolikust faragni úgysem tudnánk egyikükből sem, de nem is ez a célunk. Amikor szorong, szenved, súlyos, esetleg halálos beteg az ember, nem az a fontos, hogy melyik csapatban focizik, hanem hogy kire hallgat. Az ókeresztény korban sem csak a saját közösségük rászorulóira volt gondjuk a keresztényeknek, hanem a pogányok szegényeire, betegeire is.
Mi a kórházi lelkigondozás jól körülhatárolható célja, és mi semmiképpen nem az? Ez sem a betegek, sem a hozzátartozók számára nem szokott világos lenni. A többség vallási, egyházi „nyomulásként” értelmezi, és úgy véli, csak a haldoklóknak fontos segíteni gyóntatás, áldoztatás, a betegek kenetének feladása formájában.
– A lelkigondozó spirituális erőtérben lezajló segítőbeszélgetéseket folytat, amelyek révén tudatossá válhatnak a beteg számára életének transzcendens háttértapasztalatai. Adynak nagyon igaza van, amikor azt írja, hogy „Az Isten van valamiként: / Minden Gondolatnak alján” – ezt egy lelkigondozó számtalanszor megtapasztalja. Beszélgetései karakteresen különböznek azoktól, amiket egy pszichológus vagy egy szociális munkás folytat a betegekkel.
Lelki segítségre minden betegnek szüksége lehet; azoknak is, akiket megélt, eleven vallásosság jellemez. Ők is kerülhetnek hitválságba, azokhoz az idős asszonyokhoz hasonlóan, akik efféleképpen szoktak nekem panaszkodni: „Mindig jártam templomba, mindig befizettem az egyházi adót – miért ver mégis az Isten?” Mások kapcsolati törés, például a gyermekeikkel való rendezetlen viszonyuk miatt szorulhatnak gyámolításra.
Kiszámíthatatlan, hogy éppen ki van nagyobb bajban. Megesik, hogy az egynapos sebészetre érkezett betegnek több a panasza, nagyobb a lelki kínja, mint a haldoklónak, akiben már béke van, és „csak” imádkozni akar a lelkigondozóval.
Az egyik legszebb lelkigondozói élményem akkor ért, amikor egy haldokló férfit a fia kérésére bementem a kórházba meggyóntatni, megáldoztatni. Miután végeztem, egy két ággyal odébb fekvő, imakönyvet tartó bácsi megszólított: „Én református vagyok, de az utóbbi negyedórában mindvégig önökért imádkoztam.” Meghatott ez a hitvallás, és a benne megnyilvánuló ökumenikus lelkület.
Hogyan viszonyul a lelkigondozó szolgálata a lelkészéhez? Feladata-e az, hogy a lelkész számára úgymond előkészítse a terepet?
– Ez működő összefüggés. De nem utasítás, hogy így tegyen, hanem jó alkalom, hogy ha úgy látja: egy ajtó már megnyílt, egy újabbat is kinyisson, és felkínálja a lehetőséget. Ám a papi látogatást a betegre erőszakolni semmiképpen sem szabad.
Az a helyes, ha a lelkigondozó többet hallgat, mint beszél?
– Mint Jakab apostol levelében olvassuk, „legyen minden ember készen a hallgatásra, de késedelmes a szólásra”. Gyökössy Endre is gyakran hangoztatta, hogy nem véletlenül van az embernek két füle, és csak egy szája. Ez házassági vitákra vonatkozóan is aranyszabálynak számít.
A lelkigondozó főként kérdez és meghallgat. A kérdései révén megpróbálja önmagával szembesíteni a beteget, tükröt tartani neki, és a válaszai alapján feltérképezni a lelkiállapotát.
Hogyan helyes a lelkigondozónak a beteg emberre tekintenie, hogy valóban az ő igényeinek, szükségleteinek akarjon megfelelni, és ne mindenáron a maga elképzeléseit próbálja megvalósítani? Mi az az eredmény, amit egy jól sikerült lelkigondozói beszélgetéstől el lehet várni?
– Például az, hogy a beteg kimondja: „Jólesett, hogy elbeszélgetett velem”, vagy hogy megvigasztalódik. Amikor beszélgetni kezdünk, még azt kérdezgeti: „Miért nem vesz el már engem a Jóisten?”, míg a beszélgetés végére sikerül „rávezetni”, hogy a negyedik dédunokája születését még mindenképpen szeretné megvárni. Gyakran nem az a fontos, amit a beteg mond, hanem ami a mögött van. Talán az, hogy nyomasztja az egyedüllét, hogy fájdalmai vannak, vagy csupán hogy unatkozik.
A lelkigondozás kreatív munka, amelynek során gyakran apró jelekből kell következtetni, a beteg testtartására és a környezetre is oda kell figyelni, hogy megértsük, melyek a mélyebb igényei.
A szolgálatukról szóló írásában megemlíti, hogy nem csupán akkor igényelnének lelki segítséget az emberek, amikor kórházba kerülnek, hanem előtte és utána is. Hiszen a beteg a teljes életével, minden kinti nehézségével együtt érkezik a kórházba, aztán ugyanoda tér vissza.
– A szolgálatunk lehetőségeit jelentősen leszűkíti, hogy kevesen vagyunk: kórházanként egy-egy lelkigondozó lát el akár négyszáz beteget, ami nemegyszer megoldhatatlan nehézségek elé állítja. Megesik, hogy egy-egy beteg visszajárhat a lelkigondozóhoz, ha igényli. De amikor arra kérnek, hogy otthonukban is látogassuk őket, már nemet kell mondanunk. Ezt feszítő problémának látom.
Határozott vagy inkább bizonytalan a hitéleti és a lelkigondozói tevékenység közötti határvonal? Mi segít az érzékelésében, tiszteletben tartásában?
– A beteg java a döntő szempont. Az a fontos, hogy ő erőt kapjon, kapaszkodót találjon. Ha ezt akadályozná a vallási tartalmak kidomborítása, tartózkodunk tőle. A lelkigondozónak érzékenyen figyelnie kell arra, ki-ki mit vár el tőle a közül a sokféle ember közül, akikkel naponta találkozik.
Munkája azonban bizonyos értelemben mégis „vallási jellegű”: felhívja a betegek figyelmét a misékre, istentiszteletekre, és a szervezésben is segít. Noha a munkatársaink roppant túlterheltek, mindig a teljes intézményre rálátnak, és értesülnek arról, mikor melyik osztályon vár valaki gyors lelki segítséget, melyikük mennyire vallásos, szeretne-e pappal, lelkésszel beszélni.
Nemrég az irgalmasság jegyében rendezett konferencián beszélt a szolgálatukról. Kórházlelkészként hogyan gondolkodik az irgalmasságról?
– Az egész szolgálatunk az irgalmasságról szól, de azért akad ezzel egy kis problémám. A beteglátogatás az irgalmasság testi cselekedeteinek egyike, és a Máté-evangéliumban is hangsúlyos, hogy „beteg voltam, és meglátogattatok”. Mégis lehet ebben valami „úttörős jó cselekedet”-szerű. Ne legyen a beteg eszköz! Ne azért menjünk hozzá, hogy „jó pontot” szerezzünk, hanem azért, hogy Jézus szeretetét jelenítsük meg a számára. Sokakat nem látogatnak a hozzátartozóik, és nagy-nagy lelki ínségben találunk rájuk. Ők általában nemcsak a kórházban magányosak, elhanyagoltak, hanem az otthonukban is csak nagyritkán nyitja rájuk valaki az ajtót.
Az ökumené, a különböző felekezetek együttműködése szempontjából milyen tapasztalatai vannak a kórházakban?
– A tapasztalataim többsége pozitív, és kifejezetten példaértékű együttműködésekről is hallok. A miskolci megyei kórházban például a négy lelkész – az evangélikus, a református, a görög és a római katolikus – egymást kiegészítve látja el a feladatát. Felosztották egymás között az intézményt, így sok energiát spórolnak, és hatékonyabban tudnak dolgozni. Mindig értesítik egymást, ha valamelyik beteg a saját felekezete papjával szeretne találkozni, vagyis a legnemesebb formájában élik az ökumenét.
Egykori tanárom, Károly István mondogatta: a szenvedés térdre kényszeríti az embereket, és térden állva nem lehet vitatkozni. A betegség, elesettség sok mindent zárójelbe tesz, amihez mint egyházunk hagyományához egyébként talán körömszakadtáig ragaszkodnánk. Betegként azonban a leglényegesebbre, az egy Istenre figyelünk, hogy legyen erőforrásunk.
