A demográfiai krízis miatt Európa elöregedik, egyre kevesebb lesz az aktív dolgozó, egyre inkább károsodik az öregekkel való szolidaritás. A fogyasztói mentalitás az élet minőségét anyagi javakkal méri, a társadalom érdekek mentén és nem értékeket tekintve politizál, a szolidaritás pedig az erőseknek és gazdagoknak nem áll érdekében. A természet erőivel való felelőtlen gazdálkodás, a környezet szennyezése tovább rontja a jövő kilátásait. A család neveli szolidaritásra és felelős gazdálkodásra az embert. A társadalom olyan lesz, amilyenek családjai.
Ha megnézünk egy televíziós híradót, fellapozunk egy újságot, hamar rossz érzés fog el bennünket: földünk nem jó irányba halad – akadozik a gazdaság fejlődése, romlik a szociális biztonság, veszélyekkel terhes a demográfiai helyzet, súlyosan károsodik a környezet, a nyersanyagtartalékok kimerülőben vannak. A káros folyamatok hatása globális, azaz nem korlátozódik egy-egy országra vagy régióra, és nemcsak egyes embereket sújt, hanem nagyobb közösségeket, egész népcsoportokat is. Az emberek pedig jobbra, többre vágynak, szeretnének a javakból bővebben részesedni, kellemesebb környezetben, barátságosabb légkörben élni. Életminőségükkel kevesen elégedettek, szeretnék ennek javulását, szorgalmazzák a fejlődést, a rendelkezésre álló lehetőségek jobb kiaknázását. Csakhogy az egyre szűkösebbé váló erőforrások kiaknázása rontja a jövő nemzedékeinek esélyeit, félő, hogy nekik már nem lesz mit kiaknázniuk. Minthogy fokozatosan lerombolódik az az alap, amelyre a föld gazdasági és szociális struktúrái épülnek, lehetetlenné válik a sokak által áhított tartós, fenntartható fejlődés. A fenntartható fejlődésről sokan úgy vélik, hogy az csupán civilizációs és technikai fejlettség kérdése. XVI. Benedek pápa Caritas in veritate kezdetű enciklikájában (14. pont) felhívja a figyelmet: éppen olyan hiba a fejlődést a technika mindenhatóságára alapozni, mint minden technikai újítást elvetni, és az „őstermészethez” való visszatérést sürgetni. A helyesen használt technika a fejlődést szolgálja. Annak tagadása pedig, hogy az emberiség képes a fejlődésre, nagyfokú bizalmatlanságról árulkodik az ember és Teremtője iránt. Ez a gondolkodásmód megfosztja a haladásra törekvést erkölcsi alapjától, és így kivonja az emberi felelősség köréből.
Egyedül a gazdaság fejlesztése nem csodaszer. A szegény és elmaradott országok gazdaságának támogatása több terméknek a piacra kerülését hozza magával, ez növeli a fogyasztást, így várható az ottani népesség életminőségének javulása, azaz fejlődésnek indulnak. Csakhogy közben a fejlett országok jobb lehetőségeik révén gyorsabban fejlődnek, tehát a fejlettségi olló tovább nyílik. Idézett enciklikájában Szentatyánk rámutat (45. pont): ha a gazdaság fejlesztésének nincs korrekt erkölcsi alapja, veszélyes irányba sodorja a társadalmat. Tapasztalhatjuk, hogy napjainkban egyre jobban növekszik a szegények és a gazdagok közötti szakadék, a szegények sokkal nehezebben jutnak hozzá a fogytán lévő erőforrásokhoz. A technikára, biotechnológiára, megújuló energiaforrásokra, gazdaságélénkítésre alapozó, az embert pedig csak termelőnek, fogyasztónak, esetleg biológiai tényezőnek tekintő fejlesztéstől nem is várhatjuk a szegénység felszámolását. Az életminőség javulását csak a teljes embernek – test, lélek és szellem egységének – szolgálata, az emberi méltóság feltétlen tisztelete hozhatja meg. Mi értelme volna az olyan fejlődésnek, amelynek nyertese nem az Isten képmására teremtett ember, amelynek vesztese épp az lenne, akiért Isten megteremtette a világot? „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti vagy romlásba viszi?” (Lk 9,25)
A modern háztartási gépek használata mennyiben segíti életminőségetek fejlődését? A jó és hasznos gépek használata ellenére egyre kevesebb az egymásra fordítható időtök – hol vész el az idő? Kétségtelen, hogy a nemzetközi intézmények, segélyszervezetek programjaikban figyelnek az emberre is, de többnyire csak az egyes egyedeket tekintik, és nem foglalkoznak az emberek kapcsolataival, közösségeikkel. Tudjuk azonban, hogy az életminőség egyik fontos eleme az, hogy az emberek milyen kapcsolatokban élnek. A kapcsolatok minőségét a társadalom anyagi helyzete szükségszerűen nem határozza meg, sőt, sokszor a gazdagok társadalmában a kapcsolatok lazábbak, instabilabbak, pillanatnyi érdekek mentén alakulnak. Ahhoz, hogy a fejlődés valóban fenntartható legyen, szükség van a kapcsolatok fejlesztésére is, mégpedig nem csak a szegény vagy elmaradott országokban. Hiába létesülnek remek infrastruktúrájú lakónegyedek, hiába épülnek hatalmas bevásárló- és szórakoztató központok, ha az emberek magányosak, kapcsolatukat embertársaikkal csak az anyagi érdek határozza meg, nem fogják magukat jól érezni. Másrészt egyszerű környezetben, szűkös anyagi körülmények között is lehet megelégedett és boldog az ember, ha szeretet és gondoskodó figyelem veszi körül, ha érzi és tudja, hogy vannak, akikre jóban-rosszban számíthat, és akik őrá is számítanak. Ezt a biztonságot az ember a családban tapasztalja meg, a családban lehet elsajátítani a kölcsönösen egymásra figyelő és egymást támogató magatartást. Gondoljuk meg, milyen lenne az a társadalom, amely csupa elfogadó családból állna, sőt, ahol a családok egymással is szolidárisak lennének! Még ha nem is dúskálnának az anyagi javakban, úgy gondolom, életük minősége kiemelkedő lenne.
Idézzetek fel olyan családokat, amelyeknek belső élete a nehéz körülmények ellenére kiegyensúlyozott, boldog volt, és a gyerekek fejlődését a család értékrendje határozta meg! A családok képezik a társadalom gazdagságát, humán és szociális tőkéjét, korunk individualista ideológusai és politikusai mégis az egyének támogatását szorgalmazzák. A család ügye újabban azonban egyre többször kerül terítékre, mert Európára rászakadt a demográfiai válság. Kevés gyermek születik, néhány év múlva kevés lesz a munkáskéz, és nem lesz, aki eltartja a már dolgozni nem tudó öregeket. Ahelyett, hogy a családok értékteremtő tevékenységét méltó erkölcsi és anyagi elismerésben részesítenék, szorgalmazzák a gyermekvállalás családon kívüli módjait, erre biztatják az egyedülállókat is. Ugyanakkor a kialakult társadalombiztosítási rendszerek a kétkeresős családmodellre épülnek, az ilyen családok megfogyatkozása zavarokat idéz elő a szociális ellátásban. Megnövekedett az átlagos élethossz, így kitolható a nyugdíjkorhatár, azaz a társadalom „elvárja” az idősek szolidaritását. Amikor azután az öregek szorulnának segítségre, családok híján nincs, aki velük lehetne szolidáris. Egyre több nemzeti és nemzetközi szervezet ismeri fel: ha az életminőséget javítani akarjuk, akkor minden rendelkezésre álló eszközzel támogatni kell a családokat, elő kell segíteni a termékeny és boldog családok létrejöttét és fennmaradását.
Hogyan tudjátok a család „öregeivel” éreztetni, hogy jelenlétük a családban mindnyájatoknak fontos? Mit tudtok tenni azért, hogy gyerekeitek között szolidaritás legyen és ne „betyárbecsület”? Az embernek sikerült veszélybe sodornia a jövendő generációk életét, mert a természet erőivel felelőtlenül bánik. Még a látszólag emberbarát fejlesztések is kárt okozhatnak, ha hiányzik a kellő körültekintés és felelősség. A dél-amerikai esőerdők helyén létesített szántóföldek sokak megélhetését biztosítják ugyan, az eltűnt erdők okozta klímaváltozás hatása azonban globális méretű. A mezőgazdaságban alkalmazott vegyszerek megnövelik a terméshozamot, de szennyezik az ivóvízkészletet. Az óriásira duzzadt betonrengeteg városok nagyobb kényelmet biztosítanak, mint a dzsungel vagy a sivatag, lakói azonban elmagányosodnak, elvesztik kapcsolatukat egymással és a természettel. Az ember felelős szűkebb és tágabb értelemben vett családjáért, az emberiség haladásáért, de felelős az Istentől rábízott teremtett világért is. Nem felejthetjük azonban: életünk célja nem e világban van. Ezért az igazi fejlődésnek a teljes ember, a test, a lélek és a szellem fejlődését kell szolgálnia. Az élet minőségét alapvetően nem korlátozhatja gazdasági helyzetünk. Meghatározó tényező a világos céllátás, a teljes emberben való gondolkodás, és Istennel és embertársainkkal való kapcsolataink minősége. Hogyan előzhetjük meg azt, hogy miközben saját magunk és családunk jobblétéért nehéz időben küzdünk, ne pusztítsuk életminőségünket, és ne romboljuk környezetünket?
Levelem kiegészítéseként figyelmetekbe ajánlom az MKPK Boldogabb családokért című körlevele 12.,48.,75. pontját.
a szerző az MKPK családreferens püspöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
