Hittel a gyógyulás útján

Alkohol. Nehéz hozzá és az általa okozott problémákhoz jól viszonyulnunk, mivel nemigen lehet ez ügyben tisztán látni, rendet tenni. Az italok kisebb-nagyobb mértékben szinte mindenki életéhez hozzátartoznak, ünnepeink elmaradhatatlan szereplői – de a többség ismeretségi körében bizonyára vannak olyan emberek, akiknek tönkretette az életét az alkohol, és közben ők is sok mindent tönkretettek maguk körül. Hogyan gondoljunk rájuk: sajnáljuk őket, vagy haragudjunk rájuk, mert „felelőtlenek” voltak? Miért, mitől válik valaki alkoholbeteggé, és miért veszélyeztetettebb az egyik ember a másiknál? Féljünk-e az alkoholtartalmú italoktól? Tartózkodjunk-e a fogyasztásuktól, bármennyire kínálnak is? Mi kínáljunk-e másokat? Mihez kezdjünk, ha úgy látjuk, valamelyik barátunkat, ismerősünket komolyan fenyegeti a veszély, hogy alkoholfüggővé válik? Kinek szólhatunk? Mit tehetünk érte? Ez a mi felelősségünk is, vagy mindenki csak önmagáért felelhet?

Az idén harmincéves Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat honlapján olvasható egy fontos megállapítás: az alkoholizmus félresikerült öngyógyítási kísérlet. Ebből automatikusan adódik a kérdés: mi a betegség? A baj gyökeréhez juthatnánk ugyanis közelebb, ha meg tudnánk érteni, milyen bajokat, problémákat, kínokat próbálnak alkoholfogyasztással orvosolni az érintettek. És annak vajon mi az oka, hogy éppen ehhez a módszerhez folyamodnak? Mi magyarázza továbbá azt, hogy az öngyógyítási kísérletnek oly gyakran rossz vége lesz?

„Az alkoholizmus kialakulásában három tényező játszik szerepet – mondja Fazekas György, a szolgálat lelkésze. – Az első a genetikai adottság, a hajlam, a második a szociális háttér, amelynek hatására az alkoholfogyasztást vélem megoldásnak, a harmadik pedig az egyéni döntés, hiszen mindig én fogom meg a poharat. Az alkohol alattomos szer, mert hamis boldogságérzetet ad. A hatására laza, vidám leszek, ránevethetek a világra. Hogy valaki miért keresi a megoldást éppen az alkoholban, arra általában az a válasz, hogy azért, mert a múltjából hiányzott a szeretet és az elfogadás. Az italozás révén ezt a hiányt próbáljuk pótolni. Az oldottság, a felhangoltság élményét ebben, és nem a kapcsolatokban keressük. Van, akinél tíz-tizenöt év alatt alakul ki a függés, míg más már az első pohártól is alkoholbeteggé válik, ez teljesen eltérő lehet. Nekem például tizenhat éves koromban lopódzott be az alkohol az életembe, szinte észrevétlenül.”

Tapasztaljuk, hogy bizonyos emberek az átlagnál sokkal hajlamosabbak az öngyógyításnak ezt a zsák­utcás változatát választani. Számukra ez a kézenfekvő, sőt esetleg majdnem kizárólag számításba jövő lehetőség. Hogyan közelíthetnek ehhez helyesen azok, akik aggódnak rossz irányban sodródó barátjukért? Több olyan ismerősöm is van, akiknek az életében pontosan látom a kockázati tényezőket, mégsem igazán tudok mit tenni értük. Önveszélyes karakterek, és az alkohol a végzetüknek tűnik. Úgy érzem, közvetlenül nem segíthetek rajtuk, csak oly módon, hogy éreztetem velük, mennyire értékes, boldogságra hivatott embereknek tartom őket. Ám az, amit a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat tesz, ennél sokkal több és mélyebbre ható beavatkozás.

Sikeres lehet-e ez? Legbelül ugyanis, úgy tűnik, olyan sérülések lehetnek, amelyeknek az alkoholizmus csupán a következménye. Vannak olyan karakterű emberek, akik számára szinte automatizmus az alkoholfüggővé válás?

„Nem, nem – tiltakozik Fazekas György nagyon határozottan –, nincs alkoholista karakter, ahogyan az alkohol veszélyeivel szemben tökéletesen felvértezett ember sem létezik. Tökéletes védettséget csak az biztosíthat, ha valaki soha nem iszik alkoholt. De még akkor is lehet valami más káros szenvedélye. Ami a segítés különböző módjait illeti, a profi és a hétköznapi, baráti segítségnyújtásnak egészen mások a lehetőségei. A kórházi leszoktatás, amelyben nekem négyszer is részem volt, a szervezet kitisztításán túl jógát, rajzolást, festést, kirándulást ajánl figyelemelterelésül az alkoholizmusával birkózó páciensnek. Ám ha az alkoholt elveszik, de semmit sem adnak helyette, akkor a kudarc borítékolható. Nekem a szeretet hiányzott, ezért ittam – ezért a megoldás is csak egy szerető, befogadó közösség segítsége lehetett. Szolgálatunkat ez a szemlélet járja át. Elfogadunk – mondjuk a hozzánk jövőknek –, mert mi is ugyanazt éltük át, mint te, sorstársak vagyunk. Nem kell szégyellned magad, az alkoholbetegség nem olyasmi, amit titkolni kell. A mi élettörténetünkhöz már hozzátartozik. Ezt azért hangsúlyozzuk, mert gyakori a tagadás; az a jelenség, hogy az érintett magának sem vallja be: függővé vált. Ezért a mi fel­adatunk a felismertetés, az önmagával való szembenézés elősegítése. De nálunk senkinek nem kell »büdös alkoholistának«, »a társadalom szemetének« éreznie magát, míg a rideg világ hajlamos a meggondolatlan ítélkezésre. Mi azt hangsúlyozzuk, hogy beteg emberről van szó, akit úgy fogadunk el, ahogy van.”

– És hogyan lehet eljutni a személyiség mélyebb rétegeiig? Mi segíthet abban, hogy valóban megérinthessék a szenvedő embert, hogy hozzáférhessenek ahhoz a maghoz, amelynek zavarai az alkoholizmushoz vezettek? – kérdezem.

„A legfontosabb az, hogy az alkohol rabjai ráébredjenek a tehetetlenségükre, a csődjükre, és arra, hogy segítségre szorulnak. Mi pedig a lelkigyakorlatainkon, a hittanjainkon és az önsegítő csoportjainkban az értékességükről igyekszünk őket meggyőzni, és olyan közösséget kínálunk fel számukra, amelyben meghallgatják őket” – válaszolja az atya.

– És ahhoz hogyan lehet hozzásegíteni őket, hogy legbelül valóban szabadulni akarjanak a csapdából? Mi adhat erőt, képességet az őszinte szembenézéshez, az önvizsgálathoz? És milyen továbblépési lehetőségek kínálkoznak visszaesés esetén?

„El kell jutniuk a mélypontra. Ehhez nem mi segítjük hozzá őket. Gyakori, hogy hosszasan próbálkoznak a megoldással, például egy-két hónapon át csak sört vagy csak bort isznak. A „megoldás” paradox módon akkor kerül elérhető közelségbe, amikor belátják, hogy minden „trükkből” kifogytak már, nem képesek irányítani az életüket, tehetetlenek, mindenki elfordult tőlük, lemondott róluk. Ez az a pillanat, amikor sokan felkiáltanak: »Uram, segíts!« Mert ekkorra már nem hisznek abban, hogy a saját erejükből képesek lesznek szabadulni.

A szégyen sokakat visszatart, hogy újra eljöjjenek, ha visszaestek. Ezért én mindig azt mondom nekik: »Szégyelljétek magatokat nyugodtan, csak az a lényeg, hogy visszatérjetek!« Telefonon is fel szoktuk hívni azt, aki elmaradozik a csoportjainkból. De jó tudni, hogy azt az embert, aki nem akar gyógyulni, nem lehet megmenteni. Gyakran megesik, hogy hozzátartozók meg akarják menteni az alkoholbeteget, de csak rosszat tesznek vele, mert falaznak neki vagy helyette próbálnak intézkedni, és ezzel ahelyett, hogy segítenének, fenntartják az állapotát. Nem engedik ugyanis eljutni a mélypontig.”

– Hogyan függ össze mindez a hittel? Annak ismeretében, hogy Önök – mint honlapjukon is olvasható – vallásra, hitre, egyházra való tekintet nélkül mindenkit fogadnak, felmerül a kérdés, hogy mennyire hangsúlyos a közös munka során a hit mint erőforrás szerepe. Aki nem vallásos, annak mit mondhatnának erről, aki pedig addig is vallásos volt már, annak számára miért lenne ereje a krisztusi szabadításra való hivatkozásnak?

„Tevékenységünk szíve-lelke az évente négyszer megrendezett leányfalui lelkigyakorlat. Ott a résztvevőket általában szinte mellbe csapja a szeretet, az elfogadás lég­köre, ez a legfontosabb »üzenet«. Az alkalmak előadásai a Bibliára, a zsoltárokra és Jézus életének jeleneteire építenek, de nem hittanos stílusban, vallási zsargonban, hanem személyesre hangolva. »A Biblia rólad szól« – ez az a felismerés, amelyhez hozzá akarjuk őket segíteni. Például hogy a Jézus által meggyógyított leprásban magukra ismerjenek.

Az alkohol mindenkit rombol: az ember tudatát, kapcsolatait és hitét egyaránt; legtöbbször úgy, hogy az illető észre sem veszi. Én például tizen­nyolc éves koromtól fogva tudtam, hogy papnak kell lennem, mert Isten szeretetéről akarok beszélni az embereknek – és közben már az életem része volt az alkohol. A szemináriumban egyszer így imádkoztam: »Jézus, tudod, hogy papnak lenni ivós szakma, hiszen a papot, bármerre jár, mindig itallal kínálják. De te majd vigyázol rám, hogy ne rúgjak be, ugye?« És normálisnak gondoltam, hogy így fohászkodom.”

– Melyek egy segítő legmélyebb motivációi?

„Azok esetében, akik a szolgálatunknál csoporttagokból idővel csoportvezetőkké válnak, tapasztalatom szerint nem a segítésen van a hangsúly, hanem a misszión, az öröm továbbadásán. »Nekem sikerült, én megszabadultam, és ez a korábbival összehasonlíthatatlanul jobb életminőséghez segített hozzá« – ennek az örömélménynek a megosztása, a remény felébresztése a célunk.”

– Mi történik az alkoholbetegség leküzdése után? Hogyan épül be a betegség, gyengeség, kudarc idő­szaka az önképbe, az „önéletrajzba”? Hogyan helyes ebben segíteni? Melyek a stabilitás, a végleges gyógyulás és a teljes élet feltételei, biztosítékai?

„Közhely, hogy aki alkoholbeteg volt, az soha nem lesz többé egészséges, csak tünetmentes. Ha valóban ki lehetne ebből gyógyulni, akkor másnaptól újra ihatnék. De ez nem lehetséges, mert a sejtek emlékeznek, és ha újra alkohol jut a szervezetbe, visszatér a régi működésmód.

Amikor valakinek sikerül kiszabadulnia az alkoholcsapdából, először mindig eufórikus öröm járja át, és úgy érzi, övé a világ. De aztán jönnek a hétköznapok, a problémák, az emlékek, a bánat. Szinte újra meg kell ismerkednie az embernek önmagával, és ki kell békülnie a múltjával, bocsánatot kell kérnie azoktól, akiket korábban bántott. Fontos, hogy el tudja fogadni: ezekkel az emlékekkel, ezzel a múlttal együtt az, aki, hogy »a múltjából érkezett el ide«. Meg kell bocsátania önmagának. Talán különösen hangzik, de én így éltem meg: azt is felfedezheti az ember, hogy az alkoholizmusán át és annak révén is értékek születtek. Én például soha nem jutottam volna el Erdélybe, Kárpátaljára alkohol­beteg testvérekhez, ha nem lettem volna korábban magam is érintett.”

– A leszokás után tehát tiltott az alkoholfogyasztás és az általa kínált megkönnyebbülés, ellazulás, a gondoktól való időleges megszabadulás. De mi van helyette? Mi az a pozitívum, amelyet az új életet kezdőknek fel tudnak kínálni?

„A régiós lelkinapjainkon Győrben, Mélykúton, Székesfehérváron, Mohácson, a lelkigyakorlatainkon és a csoportjainkban az egy-két éve józan tagok mindig elmondják, milyen örömeik vannak, milyen új örömeit fedezték fel az életnek azóta, hogy sikerült megszabadulniuk az alkoholtól. Nem azt mondják a még alkoholbetegeknek, hogy ne igyanak, hanem arról számolnak be, hogy működik az életük: szeretettapasztalataikról, kirándulásokról, vagy arról, hogy mennyire értékelni tudnak például egy gombóc fagyit. Én pedig mindig hangsúlyozom: egész más, ha azt mondjuk, hogy »nem szabad inni«, mint ha azt, hogy »szabad nem inni«. Mert az utóbbi a szabad választás lehetőségére, és nem a kényszerre, korlátozottságra helyezi a hangsúlyt. Ezeknek a találkozóknak nagy előnye, hogy tiszták és még betegek egyaránt részt vesznek rajtuk, így a küszködők erőt meríthetnek a szabadultak példájából.”

– Tapasztalt segítőként milyen típusait tudja megkülönböztetni az alkoholbetegeknek és bajba kerülésük történetének? Típustól függően mely gyógyítási, kiútkeresési, megküzdési módok a leginkább sikerrel kecsegtetők?

„Minden egyes történet más és más, semmilyen tipológia nem használható. Talán a magasan kvalifikált értelmiségiekről elmondható, hogy nehezebben szembesülnek a helyzetükkel, és indulnak el a gyógyulás felé, aminek egyfajta szellemi gőg lehet a hátterében. De amúgy nehéz bármiféle különbségeket megállapítani, mert az alkoholbetegségnél »demokratikusabbat« nehéz lenne elképzelni: válogatás nélkül sújt le mindenféle rendű-rangú, foglalkozású, alkatú emberre. Mindenki egyedi, és mindenkit szeret az Isten, akárhányszor is esik vissza. A látszat sokszor egészen megtévesztő. Külső szemlélő számára reménykeltő kezdet után váratlan visszaesés következhet, de az is gyakori, hogy valakit már reménytelen alkoholistaként könyvel el a környezete, és mégis sikerül felállnia. Mert végső soron nem az emberi erőn múlik a gyógyulás. Hanem Isten szeretetén, annak elfogadásán, azon, hogy Jézushoz megyek, és kérem az ő szabadító, gyógyító erejét.”