Egység és sokféleség dilemmája ez, amely valós módon van jelen a hitről való gondolkodásban, a hit közösségében, az egyházban. Egyrészről tudjuk, átérezzük, mennyire fontos a hitben megvalósuló egység: Jézus ezért imádkozik az utolsó vacsorán, Szent Pál pedig hol könyörögve, hol mennydörögve figyelmezteti a fiatal keresztény közösségeket az egység megőrzésére. Másrészről azonban ellenkezne az ember Istentől kapott méltóságával és szabadságával, ha a hit által besoroltatna az arcnélküli tömeglétbe. Vajon meg lehet-e őrizni a személyes hitet a közösség feltétel nélküli egységében?
Korunk sajátos tünetére mutat rá ez a kérdés: olykor rosszul értelmezzük az egyén jelentőségét. Napjainkra mindennél fontosabbá vált, hogy mit gondolok én, mit érzek én, mire van szükségem nekem, mit várok az élettől, mire vágyom, mit akarok én. Még a benső szobánkban, az imádság idején is folytonosan önmagunk körül keringünk: „Kérlek, add meg nekem és az én szeretteimnek… Teljesítsd a kérésemet, tedd meg, amit kérek önmagamnak és az enyéimnek…” Nem az a baj, ha az imádságban, a hit nyelvén megszólal az én-ségünk, hanem az, ha túlnyomórészt csak az szólal meg. Tulajdonképpen a szentmise az egyetlen hely, ahol biztosan olyan szándékokért imádkozunk, amelyek nem csupán rólunk és a mieinkről szólnak, hanem az egész teremtett világ javára irányulnak.
Ha hitünket, lelkiségünket áthatja a vészes énközpontúság, akkor a közösség értéke egyre csekélyebb lesz. Végül is elvagyok én kettesben Istennel! Sőt, még jobb is így, mintha ott lennének mellettem „mások”, az „idegenek”. Az én Istenem, az én családom Istene pont jó nekem minek figyeljek még a nemzetek, azt általam nem kedvelt egyének és csoportok, az ég és a föld, az egész univerzum Istenére? Mintha sokakban ott bujkálna az a téves meggyőződés, hogy ha elsősorban nem magamra (és az enyéimre) összpontosítok a hitemben, az imádságomban, attól a személyesség szenved csorbát.
Ám ha szemünk előtt tartjuk, hogy a hit részesedés Jézus legbensőbb magatartásában, akkor a személyesség megélésének nem az egyénieskedés, az énközpontúság lesz a mércéje, hanem éppen ellenkezőleg: önmagunk elveszítése. A hit ugyanis ezen a ponton kapcsolódik egy másik kulcsfogalomhoz: a szeretethez. A hitnek szüksége van a szeretetre s a szeretetnek a hitre. Csakis így válik lehetségessé a közösségbe való belépés, anélkül, hogy elveszne a személyesség. Így válik lehetségessé önmagunk hit általi feláldozása, úgy, hogy közben tulajdonképpen megnyerjük életünket.
Ha a hitre mint ideológiára, törvénygyűjteményre, rítusok összességére tekintünk, akkor a közösségiség egyben uniformizáltságot is jelent, amely felemészti a személyességet. Ha azonban a jézusi mintájú szeretet fényében vizsgáljuk, akkor megértjük, hogy a hiszek miként simulhat bele harmonikusan a hiszünkbe, úgy, hogy s ez paradoxon elveszítve megőriz minket.
