Úgy tűnik azonban, hogy – főleg a II. vatikáni zsinat óta – az álláspontok közelednek egymáshoz, amiben fontos lépés a „kollegialitás” elvének elfogadása nyugaton, keleten pedig a nagyobb területi egységek összefogása. Ezzel szemben lényeges tanbeli ellentétek nehezítik a katolikus-protestáns közeledést. Ezeket nem lehet áthidalni azzal, hogy mindkét fél enged egy kicsit, aztán majdcsak találkoznak valahol… Katolikus felfogás szerint az egységnek alapfeltétele Krisztus tanításának, akaratának maradéktalan megvalósítása. Főleg két ponton nem sikerült eddig feloldani az ellentétet: az úgynevezett apostoli szukcesszió (folytonosság) és ennek kapcsán a papi hivatal kérdésében, valamint a szentségtan, különösképpen az Eucharisztia területén. Az apostoli szukcesszió azt jelenti, hogy Jézus az utolsó vacsorán apostolaira ráruházta a teljes lelki hatalmat (az üdvösség közvetítése a szentségek kiszolgáltatása, bűnbocsánat), amit ők továbbadtak az általuk kiszemelt utódoknak. Ez a továbbadás aztán végig követhető: a püspökök mint apostolutódok közvetítették ezt a lelki hatalmat utódaiknak, illetve – korlátozott mértékben – a papoknak. A hatalom egész életre szól. Protestáns felfogás szerint a keresztény közösség bízza meg annak mindenkori vezetőjét a hivatalával járó szolgálat teljesítésével, mégpedig a megbízás tartamára. Annak lejárta után a felhatalmazás püspöki, lelkészi teendők végzésére megszűnik. A szentségek meghatározása körül nem merülnek fel nagyobb problémák, inkább a számuk képez nehézségeket: a katolikus egyház hét szentséget fogad el, jóllehet nem mindegyikük alapítása vezethető vissza közvetlenül Krisztusra; gyakorlatuk azonban az apostoli időkben vitamentes. A hét szentség az ember egész életét beleállítja a Megváltó által megszerzett kegyelmi állapotba. A protestáns teológia csak két (helyenként három) szentséget ismer el krisztusi alapításúnak: a keresztséget, az Eucharisztiát (úrvacsora), esetleg a bűnbocsánatot. Az Eucharisztia körül az ellentétek súlyosabbak. Itt nem akarunk részletekbe bocsátkozni, csak megjegyezzük, hogy létrejötte, Krisztus jelenléte, áldozati jellege kérdésében még egyes protestáns irányzatok között sem alakult ki egységes álláspont. – A katolikus egyház ezért mindaddig, amíg e lényeges kérdésekben nem sikerül dűlőre jutni, nem lát lehetőséget az „intercommunió”-ra, azaz a részvételre más keresztény közösségek úrvacsorájában: az Eucharisztia az egység jele, de nem annak létrehozója. Mint látjuk, még messze vagyunk attól az egységtől, amely Jézusnak az utolsó vacsorán annyira szívügye volt. De nem is mondhatunk le róla, ha nem akarjuk meghazudtolni őt, aki „azért jött, hogy életünk legyen és az bőségben legyen”. – Nem a mi feladatunk a teológiai kérdések vitája, de azért ránk, egyszerű keresztényekre is hárulnak feladatok. Íme egynéhány: Jobban meg kell ismernünk keresztény mivoltunk alapjait és azokat az érveket és ellenérveket, amelyek az egyház történelme során elődeinket foglalkoztatták, így saját hitünk is közelebb kerül hozzánk. Szeretettel és nyíltsággal kell közelednünk a kereszténység más ágához tartozó emberekhez. Igyekezzünk megérteni őket, és ha bajba jutnak, segíteni rajtuk. A keresztény szeretet legyen ismertetőjegyünk. Tekintettel arra, hogy a keresztény egység létrejötte Isten különös kegyelme nélkül nem lehetséges, imádkozzunk érte. De ne csak egyszer egy évben, az imahéten, hanem mindig.
Ha Jézusnak szívügye volt, akkor legyen nekünk is az.
