Fotó: Cser István
Ma is hívnak, emlékeket őriznek, múltat idéznek hazánk szép tájai, ahol lépten-nyomon őseink életjeleivel találkozhatunk. Elég csak felkapaszkodni egy hegyre, bemenni egy erdőbe, vagy végiggyalogolni egy völgyhajlatban csörgedező patak mentén. Egy ilyen vízfolyás útját követte hajdanán egy Márton névre hallgató fiatalember is, aki szülővárosát, Savariát elhagyva megpihent az erdőlakók között. Itáliába, majd onnan Gallia felé vezetett az útja, hogy – akkor még nem tudta, hogyan – meghódítsa a világot.
Ha egy kicsit nagyobbat, úgy hatszáz évet lépünk az időben, fellelhetjük az Árpád-kor magyarjainak kézzelfogható nyomait is a patakot övező domboldalban. Egy falut alapítottak a már előzőleg is lakott helyen. (Közelében – a XVI. századtól ismert Remethe településen, ahol a XIX. századig remeték éltek – vaskori kardot találtak.)
Mivel fő tevékenységüket a pajzskészítés, a kovácsolás határozta meg, vagyis „csatárok” voltak, településüket mesterségükről Csatárnak keresztelték.
A faluról elsőként IV. Béla király 1238-ban kelt adományozó levelére való utalás tanúskodik, majd egy másik, 1328-as oklevél ismét megemlíti Csatár nevét. Nagyboldogasszonynak szentelt temploma elődeink hitét bizonyítja. Ismert plébánosait, 1333-ban Pál, 1421-ben Tamás, 1550-ben Ambrus néven szólították meg híveik, akik ma — a török idők áldozataival együtt — a templomuk körül kialakított sírkertben nyugszanak.
A falvakat, templomaikkal együtt a török hadak letarolták, lakóik elmenekültek. A lakatlan hely a „Puszta” előnevet kapta. Zarándokhellyé ezekben az időkben vált a környék. A hódoltság után csak látszólag következtek a pusztulás évtizedei, mert az emberek vissza-visszatértek a bizalom, az élet forrásához, amely a romba dőlt templom közelében fakadt. Már csak a nemzedékek emlékezete őrizte a hajdani kegyszobor képét, amely előtt dédszüleik, nagyszüleik térdet hajtottak. Azonban élt bennük a remény, hogy folytonos könyörgéseik, imáik meghallgatásra találnak, meglelik Máriának, a Fájdalmas Szűzanyának elveszett kegyszobrához vezető utat. Hamarosan egy csodálatos jelenés megmutatta nekik, hogy a kegyszobor egy korhadt fa törzsében van elrejtve. A pusztába visszaköltözött az élet, hamarosan nagy zarándokcsoportok érkeztek Csatárra, ahol a Szűzanya közbenjárására súlyos betegek gyógyultak meg a szent forrásvízben.
A XVIII. században renovált templomot a szovjet csapatok 1945-ös károkozása után felújították, majd újra leromlott, kifosztott állapotából, környezetével együtt 1992-2002 között teljes külső és belső felújítást kapott.
Pusztacsatár nemzetünk történelmét, örömeit és sikereit, fájdalmait és tragédiáit őrzi. Elődeink hitét, hűségét, szeretetét, élni akarását, legyőzhetetlenségét hirdeti, akik bennünk akarnak tovább élni, s ehhez a mi helytállásunkra is szükségük van. Nem maradhatunk szégyenben, mert akkor elveszünk!
(Pusztacsatár ma Szombathelytől a franciaországi Tours felé vezető Via Sancti Martini egyik állomása.)
