– Miért tartotta fontosnak, hogy hatvanéves kora után is tanítson?
– A rendszerváltás után indult újra a református tanítóképzés. Dédapám, nagyapám, apám valamennyien református tanítók voltak, és Sárospatakon végeztek. Úgy gondoltam, át kell adnom a leendő református tanítóknak azt, amit én tudok, a Karácsony Sándor reformpedagógiájával átszőtt, a magam által kikísérletezett drámapedagógiai módszert. Reménykedtem továbbá, hogy műhely lesz számomra Nagykőrös, s itteni tapasztalataimat gyümölcsöztethetem. Egyik legfontosabb könyvem, a Drámapedagógiai órák alsóban, felsőben, főiskolán ekkor és az itt szerzett órai gyakorlatokból született.
– De nemcsak tanított, rendezett is, megalapította a protestáns berkekben nagy hírű Karácsony Sándor Színpadot.
– Évente tíz-tizenöt előadásunk is volt, s bejártuk a mi kis hazánkat és a Kárpát-medence magyarlakta településeit. Huszonhárom év alatt csaknem kétszáz tanítójelölt szólalt meg a színpadon. És amire büszke vagyok: olyasmiről szóltunk, amiről rajtunk kívül egy színház sem. A Gulagba hurcolt tizenéves lányok és fiúk tragédiájáról készítettük Tiszaladányi jeremiád címmel első dokumentumdrámánkat, nagy megrendültséget keltve mindenütt. És máig repertoárdarab az Egy huszadik századi krónikás ének, amelyben Gulyás Lajos református lelkésznek, ’56-os mártírnak a kálváriájáról és az őt cserbenhagyó főpapok árulásáról szóltunk. Minden színjátékom megjelent nyomtatásban is, a főiskola által kiadott, Merítő című kötetben.
– A nagykőrösi évek alatt további újítások is köthetők a nevéhez.
– Magyartanár is vagyok, és rég foglalkoztatott, hogy másként kellene tanítani az irodalmat, mint eddig, nem feltétlenül irodalomtörténeti megközelítésben. A tanár a közvetítő, aki segíti eljuttatni a művekben rejlő üzenetet a befogadóhoz, történetesen a tanulóhoz. De – és ez volt az én feltételezésem – az üzenet csak akkor érkezik meg, ha az irodalmi mű elemzése nyomán személyes élmény szabadul fel, s következményeként a felismerés: ott vagyok a műben, nekem szól a mű. Óráimon gyakoroltam az efféle műelemzést. A drámapedagógiát is belecsatlakoztattam. Élményközpontúnak neveztem a módszert. Könyvet is jelentettem meg erről: És élmény és vers és próza címmel. Említeném még a monodrámámat is, ami ekkor született.
– Volt pedagógus példaképe?
– Nem akartam olyan lenni, mint gimnazista korom több tanára, aki felül a dobogóra, és sunyin lesi a tanári noteszt, hogy kit hívjon ki a táblához. És nem akartam Hernádi tanár úrhoz hasonlítani, aki negyedikes koromban arcul csapott. Olyan akartam lenni, mint Margócsy tanár úr, a későbbi Jocó, aki a lakására hívott, és ellátott olvasnivalókkal, mert meglátta bennem az irodalom iránt érdeklődő kamaszt, és olyan, mint Szüle Miklós, a vallástanárunk, akivel mindent meg lehetett beszélni, minden személyes ügyemet. Etalon pedig Karácsony Sándor volt, a pedagógiaprofesszorom. Máig az. Ő határozta meg a pedagógiai magatartásomat. Mellérendelés: ezt a fogalmat emeltem ki a pedagógiájából, s e szerint próbáltam létezni, mellérendelő módon a családban, az óráimon, a színpadi próbákon és bármiféle közösségben. A drámapedagógia is ezért érintett meg, és váltam elkötelezett gyakorlójává, népszerűsítőjévé.
– Egykori tanítványai büszkén vallják, hogy Öntől tanultak, és örömmel alkalmazzák szemléletét és módszereit, akár gyakorló pedagógusok, akár nem.
– Sokakkal vagyok levelező kapcsolatban, a legutóbbi könyvem bemutatójára is eljöttek vagy ötvenen. Ilyenkor megöleljük egymást, és örülök, hogy szeretnek. S ha a szemléletem, módszerem megfogta őket, annak miattuk is örülök. A mellérendeléses létezés és a keresztyén erkölcsiség ikertestvérek.
– Miről ismerhetők fel a Debreczeni-művek?
– A legfőbb jellegzetességük, hogy valamiképpen mind rólam szólnak. Így aztán búvárkodni sem kell az olvasónak. Négy életrajzi könyvem jelent meg a kőrösi időszak alatt. Bennük az életem, születéstől mostanig. De nem bújok ki magamból akkor sem, ha műelemzést írok. Megkedveltem a naplóformát, annak is az „egyperces” variációját. Szóljak bármiről is, olvasmányélményről, hétköznapi jelenségről, tanítási óráról, szinte semmi nem haladja meg az egy oldalt. Minden írásom őszinte. Lehetek csípős, érzelmes, önkritikus elmélkedő, ostorozó, leleplező, mind én vagyok. Egyébként az Egy tanár naplójából című könyvem, a naplószemelvényekből álló válogatás bizonyíték erre.
– Mit jelentenek Önnek az eddig kapott díjai?
– Az elismerésnek mindig örül az ember. Nem szükséges, hogy az a hatalomtól, a feljebbvalótól érkezzék. Jómagam tanárként, rendezőként, íróként és előadóművészként mosoly, kézfogás, taps, elismerő szó, kritika formájában mindig is elraktározhattam az elismerést. Rosszabb időkben élhettem is belőle. Lehet, hogy ezért is vagyok még. Mindig kaptam jelzést, amiből arra következtethettem, hogy van értelme az életemnek, fontos vagyok, hogy szeretnek. Egyébként ami díjat kaptam, mindet körülírható tevékenységért. Tízéves debreceni színpadvezetői munkámért Kiváló népművelő kitüntetésben részesítettek, drámapedagógiai munkálkodásomért Karácsony Sándor-díjat kaptam, rendezői munkámat ismerték el a Csokonai-díjjal, és előadó-művészi tevékenységemet a Radnóti-díjjal. Kiemelkedő díj valamiféle kormánykitüntetés volna. Olyat viszont nem kaptam. De a Magyarországi Református Egyház Zsinatának Imre Sándor-díját ahhoz hasonlónak gondolom.
– Mi lesz ezután? Nem tudom elképzelni, hogy ne folytatná pedagógusi tevékenységét.
– Próbálom nem elengedni a volt tanítványok kezét. Ebben segítségemre van az e-mail, a Facebook. És szívesen beszélek arról, amit tudok. Várom, hogy hívjanak, mint „öreg veteránt”. Létrehoztam három volt tanítvánnyal, egyelőre a budai lakásunkon, a Komp Színpadot. Most volt istenkereső oratóriumunk harmadik előadása. Hol vagy most Istenúr? a címe. Továbbá működik a Kuckó, ez az ötven főt számláló baráti, tanítványi közösség, a maga előre tervezett programjaival. Havonta jelenik meg a blogomon a Dété naplója. És szeretnék többet foglalkozni a leszármazottaimmal. Játszom, szinte folyamatosan, lassan tizenöt év óta, az És ki az a Pál című monodrámámat. Most volt Szolnokon előadásom, és januárban Pilismarótra megyek vele. Szeretnék a naplószövegeimből felolvasóestet is szerkeszteni és rendezni. Az Istennek vagyok hálás, hogy megőrzött egészségben, szellemi frissességben, hogy az utolsó időkig képes vagyok alkotni, és megengedte, hogy a tanítványok szeretetében éljek.
Fotó: Aknay Tibor
