Hatvan: ahol vértanúk születtek

A magyar szerzeteseket kiirtani akaró zsarnokság áldozatok ezreit, vértanúk tucatjait ajándékozta a magyar egyháznak. Ők az egyház újjászületésének a zálogai. A Kapisztrán Ferences Rendtartomány provinciálisa 1950. július 5-én, vagyis mikor már a rendházak többségéből internálták a barátokat, írta rendtársainak: „Az Úr hatalmas keze nehezedett ránk, s a Gondviselés kegyelméből a megpróbáltatás nagy alkalma jutott osztályrészünkül. Mi ezt az alkalmat elszalasztani nem akarjuk, és készséggel megnyugszunk Isten szent akaratában.”
Ez nem a lázadás szelleme. Ez a szolgáló, Isten ügyét mindig szem előtt tartó szeretet szava. De lássuk, mi is történt hatvan éve Hatvanban. Amikor a lakosság megtudta, hogy az ávósok megszállták a főleg vasutasok lakta városrész kolostorát, sok embernek eszébe jutott 1946 tavasza, mikor három ferencest hurcoltak el a rendházból. Egyiküket, Lukács Pelbártot egyenesen Szibériába vitték, ott is halt vértanúhalált. A barátokat rajongásig szerető helybeliek közt futótűzként terjedt a hír: „Újból viszik az atyákat!” Egyre nagyobb tömeg vette körül a kolostort, és az ávósok távozását követelték. Ekkor azok Pestről erősítést kértek, közben pedig gumibottal összeverték a ferences és a néhány nappal korábban ide internált piarista atyákat, szerzetesnőket. A kolostor köré gyűlt emberek közül háromszázat Recskre és más internálótáborokba hurcoltak, harmincnyolc családot négy esztendőre a Hortobágyra kitelepítettek. A négy ferences atyát, köztük Kriszten Rafael házfőnököt, valamint két civilt június 20-án az Andrássy út 60.-ba szállították. A vizsgálati fogság közel kilenc hónapja alatt testileg és lelkileg a legszörnyűbb kínzásoknak vetették alá őket. A bírósági tárgyalásnak nevezett színjátékra 1951. január 31-én került sor. A házfőnököt életfogytiglan tartó börtönre, a többieket öt-tíz év közötti börtönre ítélték. Rafael atya a rettenetes bánásmód következtében 1952-ben vértanúként hunyt el. Boldoggáavatási ügye Lukács Pelbártéhoz hasonlóan már folyamatban van. A hatvani eset ugyanolyan provokáció volt, mint ami az iskolák államosítása idején Pócspetriben történt. Semmi sem volt drága a kommunista propagandagépezetnek. Valahol véres eseményt kellett kreálniuk, hogy demonstrálhassák: az egyház és az általa befolyásolt reakciós, megtévesztett személyek a nép, a haladás, a béke ellenségei. A ferencesekre és az új-hatvani vasutasokra esett a választás. De lássuk, miért kockáztatták oly sokan életüket a barátokért?
A ferencesek vezette plébánia nem volt régi alapítású. A két világháború között jöttek ide a barátok, akik nagyszerű munkát végeztek vallási és szociális szempontból egyaránt. A nehéz háborús években és az ostrom után is a szószékről hirdették, hogy akinek nincs fizetése, akinek nincs mit ennie, jöjjön, a barátok segítenek. Bárki bármikor kérhetett itt vacsorát, ruhát – kapott. Az egész plébániának felmérték az anyagi helyzetét, és mindenben segítették a rászorulókat. Mindezt tapintatosan tették. Még arra is figyeltek, hogy a többgyerekes családoknak nyújtott ruhasegélyben mindenkinek más színű, más fazonú darabok jussanak. Erre azért fordítottak gondot, hogy a gyerekeknek ne kelljen restellniük, hogy adományból öltözködnek. Minden utcának megvolt az utcaapostola, az ő segítségükkel napra kész információjuk volt a barátoknak minden családról: hol van beteg, hol van olyan, aki orvosra vagy lelkipásztori segítségre szorul. Szent Ferenc-i szegénység jellemezte életüket. A híveknek mindenüket odaadták, és ha az nem volt elég, akkor gyűjtöttek, koldultak, ahogy barátokhoz illik. Ennek a szép szerzetesi és lelkipásztori munkának szakadt vége június 19-én, egy hétfői nap hajnalán, mikor leponyvázott teherautók érkeztek a rendházhoz, melyekről más kolostorokból elhurcolt piarista szerzeteseket és apácákat hoztak. A munkába menő emberek látták, ahogy behajtják az idegen szerzeteseket a szűkös rendház udvarára. Megijedtek, egyre többen vették körül a kolostort. Joggal gondolhatták, hogy ha elviszik a ferenceseiket, Szibéria lenne a végállomás. Minderre rá is játszottak az ávósok, akik látványosan fegyvereket vittek be a kolostorral szemközti épületbe és a templomtoronyba, vagyis támadásra rendezkedtek be. Ekkor már nagyon sokan jártak-keltek az utcán. Vasutasok, cukorgyári munkások és aratásra indulók. Összeverődött több száz ember, és valóságos tüntetés alakult ki, bekiabálásokkal. Délelőtt 10 óra körül ávós erősítés érkezett, annyian voltak, hogy hadseregnek tűntek. A tömeg pedig együtt maradt és tovább duzzadt. Napközben Péter Gábor, az ÁVO hírhedt vezetője is a városba jött, és átvette az irányítást. Estefelé telefonon felhívta a ferences házfőnököt, hogy oszlassa szét a tüntetőket. Az egyik ferences atya ki is ment a tüntetők közé, és kérte őket, hogy ha jót akarnak a barátoknak és maguknak, menjenek haza. Mire ők indulattól hevülten azt válaszolták, hogy maradnak, és megakadályozzák, hogy a barátokat Szibériába vigyék. „Ha nem lesznek itt a ferencesek, nekünk nem kell az életünk sem” – hallatszott be a kolostorba is az emberek kiáltozása. Közben szent énekeket énekeltek, és imádkozták a rózsafüzért. Sötétedés után az ávósok felszólították a tömeget a távozásra. Senki sem moccant. Először vízágyúval próbálkoztak, majd a levegőbe lőttek. Nem mozdult senki. Akkor puskatussal ütni kezdték az embereket, betörtek a rendházba, és a szerzeteseket is egytől egyig véresre verték. A rendházban az ablakokat, az ajtókat, a képeket, a szobrokat mind darabokra törték. Már pirkadt, mikor a ferenceseket egyenként kivonszolták, teherautóra rakták, és egyenesen az Andrássy út 60.-ba szállították. Az utcán akkor már egy tüntetőt sem láttak a bántalmazásoktól félájult szerzetesek. Ez a rövid, drámai krónikája az Új-Hatvanban 1950. június 19-20-án történteknek. A magyar egyház történetének egyik legszomorúbb lapja. Hatvan évvel később, a június 20-i megemlékezés mégis az engesztelésé és a hálaadásé volt. A Szent István-plébániatemplomban az ünnepi megemlékezést két ferences atya tartotta, Papp Tihamér Mátraverebély-Szentkútról és Kárpáti Kázmér Gyöngyösről. Ugyanis a magyar rendtartomány a négy évtizedes numerus clausus vérvesztesége miatt még ma sem térhetett vissza valamennyi egykori ferences rendházba, így a hatvaniba sem. A szerzetesek emléke azonban Hatvanhoz hasonlóan ma is eleven az ország több mint negyven településén, ahol hazánk legnépesebb rendjének egykor kolostora volt. A szétszóratás hatvanadik évfordulóján emlékezni kell a borzalmas időkre, de elsősorban a nagyszerű helytállásra. Az önmagukat felajánló szenvedőkre, vértanúinkra, akik a magyar egyház jövőjének zálogai. Mint Lukács Pelbárt, Kriszten Rafael és ferences, valamint nem ferences társaik, és azok a világi hívek, akik a hatvaniakhoz hasonlóan szerették papjaikat, szerzeteseiket, és értük készek voltak életüket, szabadságukat is feláldozni. Áldott legyen az emlékük!