Nagyon érdekelne, hogy ez miként csapódik le az oktatásban. Hogyan lehet egy ennyire átmeneti korban érvényes, használható tudást átadni? Tudható-e egyáltalán, hogy mire kell felkészíteni a gyerekeket, hiszen még csak nagy vonalakban sem világos, milyen ismeretek és képességek lesznek „hasznosak” tíz-húsz év múlva a munkaerőpiacon.
Azért tettem idézőjelbe a hasznosak szót, mert mindig nagyon bosszant, amikor hasznossági igényeknek akarják alárendelni mindenkinek azt a jogát, hogy boldogságra, az őt leginkább kiteljesítő pálya, foglalkozás megtalálására törekedjen. Szomorúnak tartom, hogy a hivatásról való gondolkodásban egyre inkább polgárjogot nyer ez a szemlélet. Minden, ami sajátságosan emberi, kívül esik a hasznosság-haszontalanság koordináta-rendszeren. Hasznos-e, ha verseket olvasunk? És ha a nagymamánkkal beszélgetünk? Hasznos-e a virágoskert, a játék, a jóindulat? És nem utolsósorban: hasznos-e az önzetlenség?
Gyakran meggyanúsítják a keresztényeket, hogy végső soron ők is haszonelvűek: jutalmat – igaz, mennyeit – várnak jótetteikért cserébe. A megoldás a kapcsolatainkban, a közösségek környékén keresendő. Nem „egyéni számlánk” van Istennél, hanem az ő népe vagyunk. Egymásra bízott bennünket, és életünk elvesztésére, hogy megtalálhassuk.
