Sajátos teremtéstörténet ez, melynek elbeszélője egy zordon, kietlen táj kizöldülésétől, virágba borulásától a megváltásig, a mennybéli teljességig kémlel. A hatalmas, közel háromnegyed órás nyitótétel: Pán ébredése, a nyár bevonulása. A „megszelídült” sziklák után a mezei növények mesélnek, majd az erdei állatok: vidámság és rémület kísérte sorsukról. A negyedik tételben az emberen a sor; az altszóló – Nietzsche Zarathustrájának szavaival – álom és ébrenlét küszöbén mereng mélységről, szívfájdalomról, az öröklét titkáról. Az angyalok pedig vigasztalnak. Kedves naivsággal áldott örömre hívnak, a könnyfátyolos, szorongó tekintetet a hatodik, zárótétel apoteózisára irányítják: a legtisztább szeretet tündöklésére. Ez a szerelem nem elsöprő szenvedélyről vall, hanem – a „földi” érzésektől elszakadva – a megérkezésről, a múlhatatlan és kikezdhetetlen boldogságról…
A grandiózus művet ezúttal a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar, Jane Irwin brit mezzoszoprán, a Nemzeti Énekkar Női Kara, és az MR Gyermekkórus adta elő a Művészetek Palotájában, a Hamburgi Staatsoper egykori főzeneigazgatója, Ingo Metzmacher vezényletével.
Sokan vártuk a huszonhat év alatti európai muzsikusokból válogatott együttes felléptét, hiszen 2004-ben, a Zeneakadémián az alapító, Claudio Abbado és az akkori ifjú gárda az évtized egyik legmegindítóbb koncertjével lepte meg a hallgatókat. Mahler IX. szimfóniája bizonyította, hogy olykor egészen közel juthatunk (már itt és most is) a tökéletességhez…
A mostani koncert kicsit más. A hangzás kevésbé egységes, sérülékenyebb az interpretáció, mégis annyira eleven és őszinte, hogy minden esetleges fanyalgást elnémít. Átsüt a mesterségbeli tudás, a dinamizmus, a bizonyítási kedv. A fiatalok lazák, néha összemosolyognak, súgnak valamit egymásnak, vizslatják a publikumot, de a lehető legkomolyabban veszik ki részüket a „társ-alkotásból”. Metzmacher vezénylése furcsa, viszont érthető és eredményes: mozdulatai leginkább vertikálisak, a karmesteri pálcát lefelé tartja, mintha kínai evőpálcikát forgatna; mimikája is beszédes, közvetlen, serkentő…
Mahler szimfóniái mindig élőben hatnak igazán, mert egyetlen „eszköz” sem képes közvetíteni, visszaadni az összetéveszthetetlen mahleri akusztikai élményt: a karikírozott tánczenéket, az eszményi adagiókat, a leheletfinom, ködbe vesző pianókat, melyekre hirtelen vihart vagy földrengést imitáló zenei égszakadás, földindulás borul. Diadalmas fénnyel ragyognak a rezek, a gong tompán felmordul és jeges borzongást keltve sistereg-morajlik a mamutzenekar tombolása felett. A konvertita Mahler humanista, transzcendensre nyitott lírája könnyű, behízelgő, mégsem válik soha üressé, felszínessé. Spirituális erőteréből nehéz szabadulni…
