Valamivel karácsony előtt tanúságos antikvár könyvajándékot kaptam, az Illustrierte Historische Hefte című sorozat egyik, 1983-ban megjelent darabját, a Luther in Worms 1521-et, amelynek szerzője Sigrid Loos. Ő azoknak a még „endékásként” nevessé vált történészeknek az egyike, akik már azokban a nem könnyű időkben is a reformáció történetének, s Luther életútjának elkötelezett kutatói voltak. Ez a gazdagon illusztrált kötetke sok érdekes meglepetéssel szolgál, továbbá a szöveg- és képanyag teljes harmóniájával.
Lapjain találkozhatunk többek között Bölcs Frigyes szász választófejedelemmel, Luther egyik pártfogójával, továbbá annak az útvonalnak az ábrázolásával, amelyet a betegséggel, gyöngeséggel küszködő, harmincnyolc éves teológusnak Wittenberg és Worms között meg kellett tennie. Rábukkanhatunk továbbá egy korabeli, színezett, „Flugblatt” stílusú rajzra, amely azt a jelenetet ábrázolja, amikor Martin Luthernek V. Károly német-római császár és a német rendek előtt, az uralkodótól érkezett idéző levél nyomán, 1521 áprilisában meg kellett védenie „eretnek” eszméit és írásait. Az „Itt állok, másként nem tehetek” nevezetes pillanata volt ez a birodalmi gyűlés, pontosan április 18-án. A nyilvános önvédelemre kényszerülő Luther számára ez a nap a hasonló tartalmú pápai mellé egy német birodalmi kiközösítési ediktumot hozott.
A kép külön érdekessége, hogy a mindössze huszonkét éves, vékonypénzű (és németül jóformán nem beszélő, nem értő, tolmácsolásra szoruló!) uralkodót tekintélyes, ősz hajú férfiúként ábrázolta a rajzoló. A drámai fordulatokban gazdag közmeghallgatáson a procedúra főszereplője, a válogatott vádaskodások célpontja többek között ezt mondta: „Számomra az a legörvendetesebb a világon, hogy mennyire harcolnak az emberek az Isten igéjéért… Gondoljatok Isten csodálatos és félelmetes döntéseire! Kezdjük e viszály rendezését azzal, hogy megtagadjuk az Ő igéjét? Nem hozná-e ez ránk az elviselhetetlen bajok özönét? Nem volna-e ez rossz kezdete az ifjú császár uralkodásának, akitől Isten után oly sokat remélünk?”
Ma, félezer esztendővel a reformáció kezdetének tekintett 1517-es események után, még a vallásos emberek jó része is csak arra az egyértelműen indulatosnak, harcosnak ábrázolt reformátorra emlékezik, aki a legenda szerint nevezetes pontjait kiszögezte a wittenbergi vártemplom kapujára. A párbeszédre kész, az Ágoston-rend kötelékében hosszú éveket eltöltő szerzetesre már nem emlékezünk. S arra a tudós és érzékeny nyelvművelőre és bibliafordítóra is vajmi kevéssé, aki Nyílt levél a fordításról című munkájában így írt: „Nem a latin nyelv betűitől kell kérdezgetni, hogyan beszéljünk németül… hanem a családanyát az otthonában, a gyerekeket az utcán…” Ugyanilyen alapelveket követett „Márton testvér” akkor is, amikor a wormsi megpróbáltatások után Wartburg várában hozzáfogott az Újszövetség fordításához. Előzőleg azonban, egyik neves monográfusa, Richard Friedenthal sorait idézve: „…mielőtt eljut odáig, (a bibliafordítás megkezdéséig!) még fel kell hangolnia lantját, és prelúdiumot kell játszania. Még szerzetes; a Mária-tisztelet nagyon elevenen él benne. Már a wormsi idézés közepette kezdte magyarázni a Magnificatot, Mária Istent magasztaló énekét. Most befejezi e művét. Merőben más Luther szól itt. Nem mennydörög, és nem tajtékzik. Mint a korabeli festők, gyöngéd szeretettel, szelíd színekkel festi meg képeit… az angyal közlése után is alázatos marad, nem kürtöli világgá, hogy Istennek anyja lesz. Nem követel magának tiszteletet, megy, és szorgoskodik a házban, mint azelőtt… Amikor Bach a lipcsei Tamás-templom számára megkomponálta a maga Magnificatját, világos és bájos dallamvonallal szintén Mária szerénységét ábrázolta. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a katolikus kultusznak ez a fő része, a hitvallások minden harcát túlélve, egészen Bach koráig megmaradt…”
V. Leó pápának a nagy hitújítót kiközösítő bulláját, a felekezeti harcok keserű, gyakran véres időszakait, a máglyákat, a gályarabságra hurcolt protestáns lelkészek keserves sorsát, a mindkét oldalon kapott és adott sebeket nem feledve, most, közeledve a reformáció félezer éves ünnepéhez, emlékezzünk a viszontagságok mellett mindarra, ami a történelmi egyházakat összeköti. Így arra is, milyen gyengéd szeretettel jellemezte Martin Luther Jézus anyját; gesztusa, noha a katolikus Mária-kultusztól lassacskán ő is elszakadt, akár az ökumenikus gondolkodás egyik ösztönös, de nagyon ígéretes „csírájának” tekinthető.
