Mi a jellemző a magyar nyelvre? Miért van az, hogy amikor a magyar kultúráról beszélünk, elsősorban éppen a magyar nyelvre, az anyanyelvre gondolunk? Azt hiszem, azért, mert ez a nyelv egészen pompázatos olyan szempontból, hogy befogadó nyelv. Történelmünk során a környezetünkből is átvettünk szavakat. Sok szláv, török és latin eredetű szó van a magyarban, és ne feledkezzünk meg a német hatásokról sem, különösen a XIX. században. A magyar nyelv tehát befogadó nyelv. Talán azt is lehet mondani, hogy az asszimiláció nyelve. A XVIII. században összesen másfél millió ember beszélt magyarul a Kárpát-medencében. Herder (1744-1803) azt jósolta, hogy pár század múlva talán nyelvünket is alig lehet majd megtalálni. Herder rövidesen visszavonta ezt a véleményét, elismerte: „Kiváló írók akadtak Magyarországon II. József alatt.” Belátja, hogy nagy kincs a magyar nyelv. „Van-e népnek kedvesebb valamije, mint nyelve? Benne él egész gondolatvilága, múltja, története, hite, életalapja, egész szíve, lelke” (1790). A XVIII-XIX. században németek szlovákok, szerbek, zsidók nagy számban települtek be az akkori Magyarország területére. Olyan mértékű asszimiláció következett be ezt követően, hogy ma mintegy 13 millió ember beszél magyarul a Kárpát-medencében.
Tudni kell, hogy a 13 milliónak nagy része természetesen genetikailag nem magyar. Nyelvében, következtetésképpen kultúrájában magyar. Mi tette lehetővé, hogy a másfél millió magyarul beszélő nem tűnt el? Ezt ez az egészen sajátos struktúrájú, grammatikájú nyelv tette lehetővé. A magyar olyan nem indoeurópai nyelv, amelynek az egyik legjobban kutatott rendszerszerű nyelvtani leírása van. Ez nagy előnyt jelent, az indoeurópaitól gyökeresen eltérő nyelvszerkezet és nyelvi logika ráirányította a figyelmet a magyarra, mely elsősorban mondattanát tekintve más típusú. A magyar nyelv egészen sajátságos abból a szempontból, hogy szinte megváltoztathatatlan az az alapstruktúra, amelyre rárakódtak azután a befogadott, a sokszor magyarosított szavak. Vagyis anyanyelvünk sajátosságai segítettek abban, hogy a magyar kultúra általában is fennmaradhasson, változásokkal a mai napig.
A másik sajátossága nyelvünknek – a részben képi gondolkodás – a nyelv történeti gyökeréig vezet vissza. A suméreknél alakult ki a mintegy 500-600 logogramból álló írott nyelv. Ez az írott nyelv még mindig képi nyelv volt: képekkel fejezte ki azt, amit mondani akart. Ez azért, mert vizuálisan elsősorban jobb féltekések vagyunk, a beszélt nyelv pedig, amivel beszélünk, bal féltekés. Tehát ezt a kettőt hozta össze akkoriban a logogrammos írás; vagyis a képi megjelenítés és ugyanakkor a beszélt nyelv. Babilonban elveszítettünk valamit azzal, hogy kialakult az írott és beszélt akkád nyelv: melyben az írott jelek már tükrözték azt (fonológiailag), amit éppen beszélt az illető. A képiség kezdett kiszorulni az írott nyelvből, és átment absztraktabb formába. 3400 éve volt a második nagy áttörés: a főníciaiak 22 grafémával konszonáns írást találtak ki. Tulajdonképpen ez már alfabetikus formája az írásnak, amely teljesen absztrakt, nincs semmiféle képiség. A valódi ábécét a görögök, helyesebben a hellének, 2800 éve dolgozták ki. Tulajdonképpen az összes európai írott nyelv erre vezethető vissza. Vagyis az írott ábécével, a betűkből összerakott fogalmakkal, tárgyakkal már nem képekben, hanem csak bal féltekénkben gondolkoztunk. Ez az áttevődés a bal agyféltekére egyben jelentős veszteséget is jelentett. Ennek következtében az esetek jelentős részében ugyanis már nem konkrét fogalmakban, tárgyakban gondolkodnak az euroatlanti népek.
A magyar nyelv viszont, egészen máig, megőrzött valamit a jobbféltekés, képi gondolkodásból is. Ezt elsősorban a magyar népdalban, illetve a magyar költészetben lehet kimutatni, mint ahogy azt kiváló műfordítónk, a Hollandiában élő Dedinszki Erika tette. Úgy tűnik, ez a képi gondolkodásmód (Petőfitől egészen a mai napig) a magyar költészet és így a magyar nyelv rendkívüli étéke. Erre utalt a nemrég elhunyt nagy tudós, Teller Ede is, amikor azt fejtegette egyik írásában, hogy a magyar költészet, kiemelkedően Ady Endre lírája, hogyan termékenyítette meg fizikusi kutatómunkáját. Egy másik híres fizikusunk, Balázs Nándor (Einstein, Schrödinger és Dirac munkatársa) részletesebben is elemezte a magyar nyelv és a természettudományok kapcsolatát. Sokakkal együtt engem is foglalkoztatott a kérdés, mi lehetett az oka, hogy annak idején oly sok kiváló magyar tudós dolgozott szinte egy időben külföldön, de idehaza is. S akkor rájöttem valamire. Nézzük csak, van-e valami közös ezekben a nagyságokban, Neumannban, Wiegnerben, Pólyában, Fejérben, Rieszben…? Igen, az anyanyelv, amely mindannyiunk ifjúkorának éltető, tudatformáló rendszere volt, sajátosan magyar stílusúvá alakította gondolkodásunkat, talán ebben rejtőzik a probléma gyökere. Azt kezdtem vizsgálni, van-e a magyar nyelvnek a többitől eltérő, különös sajátossága, amely megjelenik az emberek, tudósaink gondolkodásmódjában. A magyar fizikusok a tudományos problémák megoldásakor rendszerint konkrét, egyedi esetekből indulnak ki, azokat igyekeznek minél jobban általánosítani. Az ügyesen megfogalmazott egyszerű alapkérdés gyakran rejti a lényeget, s utat nyit az absztrakció felé. A magyarok erős konkrétumérzésének a gyökereit én a nyelvben, annak szerkezetében kerestem. Úgy érzem, rájöttem a dolog nyitjára. A magyar nyelv sajátos vonása a konkrét hasonlatokra, képekre építő kifejezésmód. A konkrétumot nem annyira főneveink, hanem igéink adják meg, s a magyar nyelv hihetetlenül gazdag az igék módosulásaiban is, hogy egy példát említsek: csöppen, csöpög, csöpörög… S majdnem minden kifejezés egy konkrét kép alkalmazása. Tűrhetően beszélek négy-öt nyelvet, de egyikben sem figyelhető meg a képszerű gondolkodásnak ennyi leleménye, ilyen gazdagsága. Nem járok tehát messze az igazságtól, amikor azt mondom, hogy a szellem és a nyelv összefonódásának vagyunk itt a tanúi. S a konkrétumokból kiinduló gondolkodásmód ezért vert gyökeret a lelkületünkben.
Illyés Gyula így jellemzi nyelvünket. „A magyar nyelv természeténél fogva az egyszerűséget és a világosságot kívánja. Nem minden nyelv ilyen. Ebből az következik, hogy a jó magyar írás és beszéd tanítását voltaképpen a helyes gondolkodás tanításával kell kezdeni. Ki gondolkodik helyesen? Aki az igazat keresi. Az írás és a beszéd módja mindenkit leleplez.” S végezetül idézzük másik nagy költőnket, Kosztolányi Dezsőt: „A tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.”
(A cikk a KÉSZ jubileumi találkozóján, Esztergomban elhangzott előadás alapján íródott. – A szerző agykutató, professzor, a Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnöke.)
