Fotó: Merényi Zita
Ötven év az egyház szolgálatában: mi jut először az eszébe, ha erre a hosszú időszakra gondol?
– Öröm és hála. Minél hosszabb ideje gyakorolja az ember a papi szolgálatot, annál jobban feltárul előtte a szépsége, gazdagsága, és akkor természetesen tör fel belőle a köszönet hangja: „Köszönöm, Uram, nem az én érdemem ez, hanem a tiéd. Te döntöttél így, és én igyekszem válaszolni a hívásodra.”
Hogyan emlékszik vissza, mikor érezte először a meghívást?
– Az elsőáldozás pillanatában született meg bennem valami. Montebellunában laktam, a családban és a plébánián is megtapasztaltam az élő hitet. Treviso környékén akkoriban mindenütt nagy papi közösségek működtek, láttam változatos, tevékeny életüket. A családban is volt már előttem hivatás: az egyik nagynéném szerzetes nővér lett, később Argentínába ment misszióba. A szüleim nagy figyelemmel és szeretettel kísérték formálódásomat, köszönettel tartozom nekik ezért. Emlékszem anyám ölelésére a repülőtéren, amikor először utaztam Európán kívülre. „Alberto, elég, ha boldog vagy, és azt teszed, amit tenned kell” – mondta. Az ő erős hite támasz volt az életemben. Treviso egyházmegye korábban nagyon gazdag volt papi hivatásokban, és ma is az, bár a csökkenés itt is jellemző. A papok mifelénk mindig szoros kapcsolatban álltak az emberekkel, a családokkal, a fiatalokkal. Gyerekkoromban a nyári szünidőben minden reggel elmentünk misére, és minden este benéztünk a plébánoshoz. Élettel teli volt az egyház.
Ilyen környezetben nőttem fel. Fiatalon jelentkeztem a kisszemináriumba, vagyis az általános iskola felső tagozatától kezdve a gimnáziumon át szemináriumi iskolába jártam, majd a teológiára – összesen tizenhárom évig. A kisszeminárium növendékei közül nem mindenki lesz pap: mi kilencvenen indultunk, nyolcan lettünk egyházmegyés papok, ketten pedig misszióba mentek. Ma hatan vagyunk a nyolcból, kettőt közülünk már magához hívott az Úr. Szeptember 13-án a Szent Márta-házban együtt ünnepelünk majd a szentatyával. Tovább is maradok, mert Ferenc pápa az irgalmasság szentévében ünnepelni hívott minden nunciust, két-három napot együtt töltünk majd a Szent Márta-házban. Ezt követően ünnepelünk a családban is, a szentelésem helyén, a trevisói katedrálisban. Meghatódva emlékszem vissza a szentelésre: ott áll az ember az Úr szeretetteljes tekintete előtt, azzal a küldetéssel és azzal a képességgel, hogy terjessze Isten szavát és bocsánatát.
Mi volt papi szolgálatának első állomása?
– Kineveztek káplánnak egy plébániára, ahol hárman voltunk papok, a plébános és két káplán. Három szép évet töltöttem ott: fiatalokkal, családokkal, betegekkel. Hittant tanítottam az iskolákban. Már éppen beilleszkedtem, amikor a püspök arra kért, menjek Rómába tanulni, és lépjek diplomáciai szolgálatba. Korábban soha nem gondoltam erre, a szemináriumi években a lelkipásztori munkára készültem. Hálás vagyok az Úrnak, hogy megadta nekem ezt a három évet egy plébánián: az emberek, a gyerekek, a családok között lehet megérezni igazán, mit jelent papnak lenni. Innen gyakorlatilag visszatértem a szemináriumba, továbbtanultam. Ezek is szép évek voltak: mintegy harmincan voltunk a világ minden tájáról. Európán kívül Kínából, Dél-Amerikából, Vietnamból, Kenyából is érkeztek papok; együtt laktunk, szép, egyetemes légkör uralkodott.
Merre vezetett az útja a diplomáciai szolgálatban?
– Először Ecuadorba, Quitóba küldtek, amely háromezer méter magasan fekszik. Ott éltem meg életem első földrengését. Ecuador keresztény ország, nagy hagyománya van a katolikus missziónak. Három évet töltöttem ott, majd Damaszkuszba küldtek három, szintén nagyon szép évre. Ecuadorban spanyolul beszéltem, Szíriában megtanultam arabul. Itt a lakosság tíz százaléka keresztény volt, főleg ortodox keresztény, és egyetértésben élt a kilencven- százaléknyi muzulmán többséggel. A sok keresztény felekezet egymással is nagyon jó kapcsolatokat ápolt. Akkoriban még nem volt erőszak. A szolgálatom vége felé azonban, amikor Khomeini ajatollah visszatért Teheránba, már kezdett megváltozni a légkör.
Innen Afrikába kerültem, Zairébe, vagyis a mostani Kongói Demokratikus Köztársaságba. Mobutu idején Zaire biztonságos hely volt. A lakosság nagy része keresztény, a belgák sok misszionáriust küldtek ide. A temetőben megrendítő volt látni a fiatal, harminc-harmincöt éves misszionáriusok sírjait: elvitte őket a malária és más betegségek. Amikor megérkeztem, a püspökök nagy része már kongói származású volt.
Az őserdőből aztán a felhőkarcolók erdejébe küldtek: Washingtonba. Ez kulturális sokk volt számomra az emberi kapcsolatokat előtérbe helyező afrikai világ után. Ugyanakkor az amerikai egyház is szép élményt jelentett számomra. Körülbelül tíz pap dolgozott a nunciatúrán, négyünket a Vatikán küldött, a többiek helybeliek voltak, jól megértettük egymást. Élénk egyházi élet folyt, számos püspökszentelés, sok iskola, szerzetesrendek… Az a korszak volt ez, amikor Theresa Kane a washingtoni Szeplőtelen Fogantatás-bazilikában üdvözölte II. János Pál pápát, és a női papság lehetőségéről beszélt neki. Ronald Reagan és George Bush időszakát éltük. Az elnöki rezidencia épp a nunciatúrával szemben volt, reggelente láttuk Bush elnököt tornászni.
Nem feledkezett meg korábbi vágyáról, hogy misszionárius legyen.
– Már tizenkét éve dolgoztam különböző nunciatúrákon, pedig korábban az volt az álmom, hogy misszionárius leszek. A washingtoni éveket követően válságba kerültem, és ezt jeleztem is. Egy év múlva elengedtek, visszatérhettem az egyházmegyémbe. Treviso kapcsolatban állt egy kameruni plébániával: kértem, hogy oda mehessek missziós szolgálatra mint „fidei donum” pap. (A Fidei donum kezdetű enciklikában XII. Piusz pápa minden papot arra hívott, hogy álljon készen az afrikai missziós szolgálatra.) Sokan voltunk olasz papok Kamerunban, egy olyan országban, ahol a lakosság egyharmada katolikus, egyharmada protestáns, egyharmada pedig muszlim. Azt kérték tőlem, legyek a kisszeminárium rektora: százhúsz gyerek járt oda, az általános iskola felső tagozatára és gimnáziumba. Latint tanítottam, az oktatás nyelve a francia volt. Misszionáriustársaim egy plébánián szolgáltak egy másik településen, kapcsolatban álltam velük, az ünnepeket náluk töltöttem. Megtanultam a helyi nyelven misézni.
Tizenkét év után telefonon kerestek Rómából, hogy térjek vissza, a pápa szeretne kinevezni nunciusnak. 1999 decemberében ez meg is történt. 2000. január 6-án szentelt püspökké II. János Pál pápa a Szent Péter-bazilikában, Erdő Péter bíborossal és Veres András püspökkel együtt. Először Afrikába küldtek: Guinea, Sierra Leone, Libéria és Gambia nunciusa lettem. Nagy volt a terület, egy kis repülővel lehetett közlekedni az őserdők felett. A polgárháború vége felé éltem ott, hónapokon keresztül laktak nálam Sierra Leonéból elmenekült papok. A lakosság nagy része ezekben az országokban is a muszlim valláshoz tartozott, de nem voltak különösebb feszültségek, jó kapcsolatokat ápoltunk.
2006-ban Leonardo Sandri érsek, helyettes államtitkár ismét telefonon hívott, és elmondta: a pápa Tokióba küld. 2006-tól 2011-ig szolgáltam ott. Erre az időre esett a nagy földrengés, ekkor Sarah bíboros is ellátogatott az országba. Együtt mentünk el a földrengés és cunami sújtotta területekre. A cunami mindent magával vitt, semmi sem maradt a házakból. Fukusima atomerőműve is megsérült, az atomsugárzás veszélye miatt több követség bezárt. A nunciatúra ilyen helyzetekben is kitart, nem hagyja magukra az ott élőket. Engem éppen ekkor küldtek Budapestre, de kértem, hogy a kinevezésemet csak később tegyék közzé, mert a nehéz helyzetbe került emberek mellett volt a helyem. Júniusban hozták nyilvánosságra a kinevezésem: augusztusban még Tokióban mutattam be szentmisét Hirosima és Nagaszaki bombázásának évfordulója alkalmából, majd augusztus 15-ére Rómába utaztam, augusztus 20-án pedig már Budapesten voltam, és a magyarokkal ünnepeltem Szent István ünnepét.
Sok hirtelen változást hozott magával a szolgálata. Nem nehéz mindig engedelmesnek lenni?
– Az engedelmesség a hivatás része. A pap az Úrért él. Az egyházközségekben szolgáló papok is tudják, hogy nem maradnak egész életükben ugyanazon a plébánián. A küldetés része, hogy készségesek vagyunk, rendelkezésre állunk. A diplomáciában azért másfajták a változások, olykor kontinenst is vált az ember, és akadnak nyelvi nehézségek is, mint például számomra itt, Magyarországon. Nem ismerem a nyelvet, ugyanakkor hálás vagyok az Úrnak, hogy itt lehetek, megismerhetem ezt az országot, és tanúja lehetek a magyarok hitének, emberségének.
Mit tanácsolna a szeminaristáknak, a fiatal papoknak: hogyan éljenek teljes, boldog papi életet?
– Ne féljenek az Úrtól. Ma is nagy szükség van papokra, és az Úr hívja is a fiatalokat. Figyelmesnek, érzékenynek kell lennünk. Minden fiatalnak azt mondom, bízzon az Úrban. Tőle kaptuk az életünket, ő tudja, mi a jó nekünk. Ne essünk a világi illúziók rabságába! Ez különösen akkor nehéz, amikor az ember azt látja, hogy körülötte sokan más úton járnak.
Loyolai Szent Ignác tanácsa mindig fontos volt számomra: „Amikor döntened kell, gondolj arra, hogy az az utolsó pillanat, nemsokára meg kell halnod, el kell számolnod az Úr előtt.” Ha erre gondolunk, ez megadja a dolgok értelmét. Az életben a legfontosabb a hit, a szeretet, az odaadás. Ha egy fiatal érzi az Úr hívását, azt mondom: „Bízzál! Ez a legszebb út, egy értelmes, értékes, örömteli élet útja.” Hálás vagyok az Úrnak mindazért, amit megtapasztaltam, miközben a világ számos helyén megfordultam. Ezért mondtam hálát aranymisémen szeptember 9-én a budapesti Szent István-bazilikában. S ezt köszönöm meg majd Rómában is, illetve Montebellunában, a családom, a testvéreim családja körében.
Isten nagy, egyedüli Úr. Természetesen vannak próbatételek, szenvedések – ilyenkor a keresztény ember előtt a kereszten függő Krisztus képének kell megjelennie. Ő az út. Ötven évvel ezelőtt a többiekkel közös papi jelmondatunk ez volt: „Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”Az aranymisém emlékére Krisztusnak a torinói leplen őrzött képét választottam, az üzenetem pedig így szól: „Rólad mondja a szívem: »Téged keres tekintetem!« A te arcodat keresem, Uram!” (Zsolt 27,8). Így szeretnék élni akkor is, ha majd befejezem nunciusi munkámat, és tovább szolgálok papként: A te arcodat keresem, Uram. Magamban és másokban is.
