A tejhabos kávéra csak Hamvas Bélának a borra és a főtt sonkára vonatkozó, elragadtatott jelzőit tudnám alkalmazni, és bizonyára leghelyesebb lenne a témának egy egész könyvet szentelnem. A hab valami transzcendens. Ez teljesen nyilvánvaló számomra az óta, mióta Kazincbarcikán kilestem, hogyan készül a szaléziak sportcsarnokának kávézójában a melanzs. Azelőtt ugyanis elhittem, hogy a tejhab csupán vékony réteg plusz a tejeskávé tetején. Ott azonban titkos praktika szemtanúja lettem.
Az a pillanat meghatározó volt számomra kávéfogyasztásom történetében. A hosszú pohár aljába mézet csurgattak, majd a tetejéig felöntötték tejhabbal. A kávéval csak ekkor lékelték meg a habtavat és csíkozták meg a pohár oldalát. A csíkok, ha mesteri a barista, csaknem mértani rendben váltanak át a tej színéből a kávééba. Áhítattal figyeltem a készítés folyamatát és eredményét egyaránt, és közben azon gondolkodtam: mit tudtam addig a világról, amíg ezt nem tudtam?!? Egyáltalán hogyan élhettem e nélkül a tudás nélkül? Érthetetlen, hogy milliók és milliók még csak nem is sejtik, miről van szó, sőt talán azt hiszik, ez valami vicc, képzelgés. Pedig olyan csoda, ami nélkül semmiképpen sem teljes a kozmoszra vonatkozó ismerethalmazunk. A gazdagodás, amiben a habos kávé révén részem lett, egész világlátásomra kihatott.
Örkény jutott eszembe arról is, hogy vajon ha az egyes összetevőket egyenként megvizsgáljuk, megérthetjük-e együttes hatásuk okát. Hiszen ő töprengett például azon, hogy mitől több a paprikakoszorú, mint a paprikák egyenként. És szintén ő mutatta ki, hogy a gumimatrac nem egyszerűen a gumi és a matrac egybevonásából származó szóösszetétel, hanem valami egészen új, amihez csak intuitív módon és csak félig-meddig sikeresen lehet közelebb férkőzni.
A habosító gép pedig (de csak a beöntős, amely kávédarálóhoz hasonlít!) – az eddigiek alapján ez talán már nyilvánvaló – Čapek „abszolútum-gyárához” hasonló, amely a fantasztikus regény szerint az anyagi jellemzők eltüntetése révén tiszta abszolútum létrehozására képes szerkezet volt. Azt hiszem, ez ügyben eljutottam a szavakkal közölhetők határáig, ezért most ahelyett, hogy fecsegni kezdenék a Misztériumról, inkább áttérek arra a rejtélyre, amellyel a habosítók meghibásodása esetén kell számolnia minden földi halandónak.
*
Két habosítógéppel próbálkoztam eddig, pár hónap után mindkettő felmondta a szolgálatot. Az ilyen esetekben szükséges lépéseket megtettem, de szerelők sora vérzett el a hosszú harcban. Az egyik mester megjavította ugyan a kapcsológombot, de a kérdéses gép azután sem működött. A hiba benn, a szerkezetben van, közölte ekkor, de ki tudja, hol, és milyen jellegű lehet?!? Ezt csak egy másik, habosítókra szakosodott mester válaszolhatja meg, bocsátott utamra.
Sokan kezükbe venni sem voltak hajlandók a gépeimet, és azt tanácsolták, forduljak a márkaszervizhez. Hozzájuk is eljutottam végül, de előtte még konzultáltam egy ezermester mérnökkel, aki egyetemen tanít (órái bizonyára Harry Potter-féle továbbképzők), és elvileg mindenféle gépet meg tud javítani, azon belül mindenféle habosítót is. A végső verdiktet ő mondta ki: kuka. A habosítóim „lelke” ugyanis meghalt. A panel, amely az áram átalakítását végezte, kiégett. Ha ki akarom őket cseréltetni, az olyan, mintha új habosítót vennék. A szakszerviz – ha méltó erre a névre – pedig csak már csak annyit tett ehhez hozzá: ők ezeket a gépeiket soha nem javítják, csak cserélik.
Senki sem mondhatja, hogy nem voltam kitartó. Én a megjavítás, és nem a kidobás pártján állok. A hab „transzcendenciája” ( bornak is van, ez szakkifejezés!) azonban ráébresztett, hogy bizonyos esetekben nincs más választásunk, mint elfogadni, hogy már nem tehetünk semmit. Vagy hogy úgy általában nem tehetünk semmit.
Amikor ismét habos kávét iszom majd (mert végre találok olyan boltot, ahol az elromlott habosítóimat kicserélik), ennek a felismerésnek a nyugalma fog átjárni. „Ne görcsölj – biztatom majd akkor magamat –, hiszen evidens, hogy a lényeget illetően tehetetlen vagy. A hab, és az, hogyan lényegíti át a kávét, örökre titok marad.
