Egyébként három- vagy négyéves lehettem, mikor fiatal papként a falunkba került Zolcsák István, s elkezdett foglalkozni velünk. Addig az ottani cigányság egyházzal való kapcsolata annyi volt, hogy megkereszteltették a gyerekeket, eltemettették a halottakat – feltéve, hogy volt rá pénzük. A szüleimmel együtt szívtuk be a hitet, egyszerre voltunk elsőáldozók, s ők felnőttkorukban kötöttek szentségi házasságot. Isten ajándéka, hogy ebben az időszakban nőhettem fel, amikor odahaza a hitbeli fellángolás történt. S ez ennek az atyának volt köszönhető. Megtiszteltetés, ha egy magyar ember bemegy egy cigány házába. Ez az atya ezt tette. Én óvodáskorom óta tudtam, hogy cigány vagyok, hogy mit jelent ez, hogy ez nem „vállveregetős sztori”. Viselnem kell a cigányságomat, együtt kell élnem vele. De ha érzed, hogy egy nem cigány emberszámba vesz, szeretettel fordul feléd… Ez az atya így viselkedett. Hitet adott nekünk, közösséggé formált minket. A templomban az én kétkezi munkám is benne van: a hátsó hittanterem fapadjainak szerelésében-csavarozásában segítettem.
– Mesélne a gyermekkoráról, a családjáról?
– Oláh cigányok, azon belül cerhári, sátoros cigányok vagyunk. Szüleim fizikai munkások. Édesapám korábban gyárakban dolgozott, a fekete vonattal járt Budapestre, édesanyám meg háztartásbeli volt, engem és tíz évvel fiatalabb húgomat nevelte, majd takarítónő lett a közeli kórházban. Később elvégzett egy szociális gondozói tanfolyamot, s most ápolóként dolgozik a falunkban. Jó cigánylány lévén tizenöt évesen ment férjhez, s engem tizenhat éves korában szült. A középiskolában többen megjegyezték: „Jó nő az anyukád!”, hiszen még akkor is nagyon fiatal volt. Szegények voltunk, sokáig a nagymamámnál éltünk, volt, hogy egy kicsi szobában heten. Csak tízéves koromban tudtunk szocpollal saját lakást építeni.
Éltem cigányéletemet, egészen tizennégy éves koromig, mikor megfogalmazódott bennem a hivatásom. Éreztem, hogy kitörni vágyom a környezetemből, s nem akarok – a szokásoknak megfelelően – két évvel később megnősülni, noha a szüleim már ki is nézték a feleségemet. Kijelentettem, hogy tanulni fogok. Nem voltam rossz tanuló, így jelentkeztem a hajdúdorogi görögkatolikus gimnáziumba. Leginkább a humán tárgyakat szerettem, s nagy löketet adott, hogy cigány létemre második lettem a szavalóversenyen, harmadik a szép magyar beszéden, s mikor a magyartanár megdicsért: „Jól van, Peti, ötös lett a dolgozatod!” Pluszt adott az is, hogy az egyház tagja lehettem, kiskorom óta ministráltam. Így érintett meg Isten, hívott, hogy ezt a hivatást válasszam. Mentem tehát a gimnáziumi felvételire, ahova anyukám is elkísért. Ám amikor meghallotta, hogy ha felvesznek, havonta csupán egyszer mehetek haza, kézen fogott, kiráncigált a vizsgáról, mondván: köszöni a lehetőséget, de nem bírja ki, hogy a fiát olyan ritkán lássa.
Zokogtam hazafelé, s erősködtem, hogy nem fogok megnősülni és itt maradni, nincs annak semmi értelme, tanulni akarok. De hát a szokások? Mit szólnak majd az emberek? – kérdezték a szüleim. De addig sírtam, amíg elengedtek Mátészalkára, a gépészeti szakközépiskolába, ahonnan mindennap hazajártam. Ez érettségit is adott. A középiskolai évek alatt a szüleim hajtották, hogy jó, érettségi, de aztán nősülés. Mondtam, hogy persze, holott ez eszem ágában sem volt, főiskolára, teológiára készültem már akkor. Otthon a cigányok felfigyeltek rá, hogy tanulok. „Nézd már, érettségizik!” – mondták. A tanárok is példaként állítottak a tanulók elé, a húgomat is sokszor megdorgálták: „Bezzeg te nem vagy olyan, mint a bátyád!” Pedig nem voltam én különb másnál. Kevésből éltünk, de a szüleim mindig mindent előteremtettek, nem kellett szégyenkeznem. Tussal kellett rajzolni a szakközépben, s apám addig ment, dolgozott, míg meg nem szerezte a rá valót.
– S mit szóltak a szülei ahhoz, hogy pap szeretne lenni?
– Nagy csatát vívtunk. Először azt mondták, hogy ha már nem is nősülök, legalább pap ne legyek. Veszekedtünk. De közöltem, hogy ha kitagadnak, akkor is pap leszek. Ledöbbentek, s aztán már támogattak, bár anyám a mai napig sír, mert ritkán lát. Annak viszont örül, hogy a szentelésem előtt megnősültem, s most boldog házasságban élek a feleségemmel és a gyermekünkkel.
– Említette, hogy a tanárok példaként mutatták be a többieknek. Meglehet, hogy más iskolában is biztatják a cigány tanulókat, de nincs olyan családjuk, mely ugyancsak lelkesítené őket. Ha hazamennek, mást látnak-hallanak, nem tudnak kitörni…
– Kell a hit, annak megértése, hogy Istennek célja van velünk. Mindenkinek rá kell jönnie, hogy a föld hétmilliárd lakója között nincs még egy olyan, mint ő – különleges, egyedi. Ha valaki akar valamit, s hittel kéri, el is fogja érni. Ezt kellene a cigányoknak felismerniük, hisz ha ők nem akarnak valamit, hiába minden segítség. Mondhatná akárki, hogy menjek le a ház elé, ha nem akarnék, nem mennék, noha megvan hozzá a lábam, Isten adta. Van, akinek nem ad. Kétéves a kisfiam, és súlyos betegen született. Például nem adatott meg neki, hogy a bal szemével pislogjon, mert le van bénulva a fél arca. Azt gondoljuk, természetes dolog, hogy tudunk járni, látunk és beszélünk, holott hány ember nem képes rá. Mire használjuk fel, amit kaptunk? Mindenkinek azt kellene megtennie, amit meg tud tenni. Sokszor mondják, hogy hát a világbéke, közben meg két éve nem szóltunk a szomszédunkhoz… Vannak Teréz anyák és János Pálok, akik világszinten befolyásolnak dolgokat, tőlünk viszont azt várja Isten, hogy a magunk kis területén cselekedjünk. Amit papként tehetek, az, hogy Istent hirdetem, s reményt adok az embereknek.
– Küldetésének érzi, hogy hidat építsen a cigányok és a többségi társadalom között?
– Sokáig úgy éreztem, hogy csupán a cigányokhoz van küldetésem, az a feladatom, hogy nekik hirdessem az igét. Ám most azt hiszem, a magyarokhoz is szól a hivatásom. Mert hát a magyar papoknak csak a magyarokhoz van küldetése? Sokan úgy vélik, könnyebb a dolgom a cigányokkal, mint egy magyarnak. Igaz ez abból a szempontból, hogy megértem őket, tudom, mivel küzdenek, miről beszélnek, mikor azt mondják: „Cigány vagyok.” Nem kell ezt nekem magyarázni, mindennap érzem a bőrömön. Hiába öltözöm fel és viselkedem szépen, utánam jönnek a biztonsági őrök az üzletben. Hát ha még meghallják, hogy Lakatos a nevem! Abból a szempontból viszont nehezebb a dolgom, hogy közülük való vagyok, ismernek. Mint Jézus esetében: „Hát ez Mária meg József fia, nem? Mit akar ez itt?” – kérdezhették. A cigányokban megvan az összetartás, családi, baráti a viszony, még ha azelőtt soha nem is láttuk egymást. Erősebb az etnikai identitásunk, mint annak tiszteletben tartása, hogy valaki orvos, tanár vagy pap. Otthon bratyiban vagyok mindenkivel, nem tisztelendő uraznak, hanem cigány nevemen, Alinak szólítanak. „Szevasz, Ali, mikor jöttél haza?” – érdeklődnek. Nagyobb jelentősége van tehát annak, hogy egy magyar pap tud-e közeledni a cigányokhoz.
– Szóval nem kell attól tartani, hogy ha egyszer kikerül a közösségéből, többet nem fogadják vissza?
– Volt, hogy furán néztek rám, mert újdonság volt nekik, hogy papnak készülök, egyáltalán az, hogy tanulok. De soha nem néznének ki. Olyan ez, mintha az ember kimenne külföldre, s ott összetalálkozna egy magyarral, vagy hosszú idő után hazatérne. De mintha mi, cigányok nem otthon lennénk, úgy érezzük, megtűrtek, kitaszítottak vagyunk. Belénk ívódott ez. Tudjuk, hogy cigányok vagyunk, de én magam diakónusként azt tapasztaltam, hogy befogadnak, szeretettel, tisztelettel fordulnak felém a magyarok. Hiszem, hogy hozzájuk is szól hát a küldetésem.
Fotó: Kissimon István
