Fotó: Körösvölgyi Zoltán
Karnagy, karvezető, kórusvezető – melyik megnevezés a pontos?
– A napokban akartam névjegykártyát készíttetni, és hosszan kellett gondolkodnom, mit is írjak rá. A karnagy már félrevisz, bár hagyományos értelemben sok éven át az voltam. A Soharózánál inkább zenei vezető vagyok. Amin pedig mostanában dolgozom, arra a legjobb megnevezés a közösségi zeneszerzés. Korábban ezt kórusimprovizációnak hívtuk, mert ezt a szót tanultuk el egy svéd karnagytól, de mára ez több annál. Úgyhogy valami olyasmi lesz a névjegykártyámon, hogy kóruskísérletek, kórusimprovizáció, kollektív zeneszerzés, így egymás mellett.
Kóruséneklés vagy kóruszenélés az, amivel foglalkoznak?
– Előadásainkban az éneklés mellett tárgyakat is szoktunk használni, hagyományos hangszereket csak ritkán. Izgat az énekhang extrémebb alkalmazása, amit angolul extended vocal technique-nek hívnak. Ez nemcsak a hagyományos énektechnikát és éneklést jelenti, amit például a Zeneakadémián is tanítanak, hanem más kultúrákból érkező éneklésmódokat is. Ilyen például a hőmi, ami mély hangra épülő, felhangdús éneklés, vagy a különleges hangszínek használata, a lehető legteljesebben kihasználva az emberi test adottságait.
Gyerekként is zenével akart foglalkozni? Mindig is tudta, hogy vezényelni szeretne?
– Egyáltalán nem. Bár hatéves korom óta zenélek-énekelek, de huszonkét éves koromig nem gondoltam, hogy ezen a területen fogok dolgozni.
Mit csinált korábban?
– Másfél évig matematikát tanultam, mert nem tudtam, mihez kezdjek, és ebből a tárgyból jó voltam, utána pedig angol szakot végeztem. Időközben folyton azt éreztem, hogy több közöm van a zenéhez, nem elegendő számomra, hogy eljárok a kóruspróbákra énekelni. Miközben ott ültem egy százfős kórusban, számtalanszor éreztem, hogy pontosan értem és zeneileg meg is tudom valósítani, amit a kiváló karnagyunk kér. Egyre inkább a meggyőződésemmé vált, hogy nagyon mélyen kötődöm a zenéhez.
Hogyan fogadták a Zeneakadémián? Az Ön által képviselt zenei és gondolatvilág meglehetősen progresszívnak számít…
– Ez szerintem abból fakad, hogy nem zenei pályáról indultam, nem volt mögöttem hagyományos értelemben vett zenei háttér. Velem nem az történt, hogy már gyerekkoromban kirajzolódott előttem az előre megírt út: először konzi, azután a Zeneakadémia. Engem rengeteg más hatás ért, és ez nagyon fontos szempont.
Hogy alakult a további útja? Ledoktorált, és adott egy meglehetősen szokatlan vizsgakoncertet…
– Pedig az magamhoz képest még egészen visszafogott, hagyományos koncert volt, ahol igyekeztem valamennyire megfelelni a tanárok elvárásainak.
Zenészként miben hisz?
– Hiszem, hogy mindenki egyénileg fontos a kórusban. Lényeges számomra, hogy a kórustag ne csak instrukciókat kapjon, a kar ne hadsereg legyen, amely végrehajtja a kapott parancsot, hanem önállóan gondolkodó emberek közössége. A kórustagok kreativitására, egyéni hangjára kell alapozni. Persze gyönyörűen szólnak a versenyeken induló kórusok, de én azt szeretem, ha mindenkinek van egyedi hangszíne, amellyel játszani lehet. Az én kórusom soha nem fog úgy szólni, mint egy díjnyertes kórus, de nem is az a cél. A kreativitás mellett fontos még az egyéni felelősség is, az, hogy a kórusban a tagok ne bújjanak el egymás mögött, hanem merjenek egyedi döntéseket hozni, szólisztikusabb éneklést vállalni – ez elengedhetetlen a kórusimprovizációhoz.
Hogyan alakult meg saját kórusa, a Soharóza?
– A Halastó kórust ketten hoztuk létre egy volt évfolyamtársammal, Tóth Árpáddal, aki a Csíkszerda kórust vezeti. Egy idő után nem tudtunk együtt dolgozni, más irányt vett a zenei ízlésünk és a kórusról alkotott művészi és működési elképzelésünk. A végső lökést egy új és kísérletezőbb csapat összeverbuválására Bodó Viktor színházi rendező adta, aki megkeresett, miután látott egy kórusimprovizációs workshop bemutatóján. Azt mondta, hasonlít a gondolkodásunk, csináljunk egy kisebb kórust az akkor alakult Szputnyik Hajózási Társaság elnevezésű színházi társulata mellé. A Soharóza innen indulva kezdte a maga útját járni.
Hogyan működtethető a csapat úgy, hogy Ön Bécsben él?
– Ez csak két éve van így, előtte hat éven át otthon vezettem a kórust. Vannak nagyon jó segítőim, ők tartják a keddi próbákat, amelyeket Skype-on nézek. Havonta egyszer pedig hazamegyek egy hosszú hétvégére, és akkor péntek estétől vasárnap estig intenzíven próbálunk.
Biztosan ez is erősíti a kortárs jelleget. Mi a kortárs definíciója a kóruszenélésben? Az, hogy ma íródik, hogy improvizatív, vagy hogy multidiszciplináris zene?
– Nehéz feladat definiálni a kortárs kóruszenét. A magyar kórusvilág célja általában az, hogy minél több embert megszólítson, és megvalósítsa a kodályi elvet, hogy minél többen énekeljenek. Ezt nem tartom rossznak, mert a kórus nagyon sokat ad. De a közönség szempontjából megközelítve ez nem elég, nem csábít be a koncertre. Nagyon fontosnak tartom a munkánk színházi és kísérletező jellegét, mert szerintem ez jobban megszólítja a mai embert, mint egy hagyományos kóruskoncert.
Mitől lesz a Soharóza-koncert színpadiasabb, mint más kóruskoncertek? Hogy elmozdulnak az énekesek a helyükről?
– Az Élő fény című előadásunkban mindenféle mozgás és fények szerepeltek, vetítés is volt. A legújabb projektünkben, amelyet szeptemberben mutatunk be a Trafóban, egy extrém jelmeztervezővel, Nagy Fruzsinával közösen dolgozunk. Tehát összművészeti produkciókat hozunk létre, amelyekhez a kórustagok is ötleteket adnak, velünk együtt alkotnak – ettől sokkal hétköznapibbá válnak az előadásaink, amelyek így róluk is szólnak. Legtöbbjük nem képzett zenész: egy zeneakadémista van közöttük meg két énektanár, a többiek teljesen mással foglalkoznak a színpadon kívül.
Ha Ön lenne a „kórusügyi” vagy a „népénekeltetési” miniszter, mit tenne annak érdekében, hogy az emberek bekapcsolódjanak az éneklésbe? Hogyan hozná közelebb a kórusok világát a jelenlegi zenei közízléshez?
– Ez nemcsak zenei, hanem oktatási kérdés is. De ugyanezt elmondhatjuk akár a sportról is. Másképp nevelném az embereket: arra tanítanám őket, hogy gondolkodjanak – ez manapság egyáltalán nem jellemző az oktatásban. A jelenlegi iskolarendszerben nem tanítanak önállóan gondolkodni, nem nevelnek kreativitásra – ezek után hogyan álljunk ki kórusimprovizálni? Szerintem nem az a legfontosabb, hogy mindenki énekeljen – azt, amit az éneklésből nyerhet az ember, meg lehet találni például a sportban is. Az a fontos, hogy az életben mindenki képes legyen úgy tenni a dolgát – a sport, a szobrászat, az éneklés terén vagy bármi másban –, hogy abban megtalálja az egyéni kreativitását, azt, ami számára fontos. Igazából a nyitottság lenne a kulcs. Ezzel szemben az oktatás elsősorban tudásközpontú: mindent kiirtottak, ami nem tény és szám, miközben a gyerekeknek éppen nem erre lenne szükségük, hanem arra, hogy játsszanak, alkossanak, énekeljenek, szaladgáljanak – ez hiányzik.
Hogyan lehet felnőtt embereket rávenni arra, hogy önállóan döntsenek, improvizáljanak, ha ezt sohasem tették korábban, ha mindig csak az az egyetlen helyes válasz létezett, amit a felnőttek mondtak?
– Nyilván eleve olyan emberek jöttek a Halastóba vagy a Soharózába, akik valamilyen szinten nyitottak. De igazából az segít, amit a próbán látnak: hogy nincsenek határok, nincsenek rossz válaszok, bármiről lehet beszélni, bármit lehet csinálni. És persze nyüstölöm őket: ha extrémebb hangzást szeretnék, addig nem hagyom békén őket, amíg nem jön össze. De az improvizáció, a közös alkotás már önmagában elég ahhoz, hogy feloldja a gátakat, mert a kórustagok így teljesen magukénak érzik, amit énekelünk. Ez egészen más, mint ha egy kottát adnék a kezükbe, és azt mondanám, hogy akkor ez most itt forte. Ha ők találhatják ki, hogy egy zenei résznek milyen legyen a dinamikája és a karaktere, és miért épp olyan legyen, sőt, magukat a hangokat is ők találhatják ki, akkor nem kell magyarázni, mert értik a mögöttes szándékot is.
Vannak erre a módszerre vonatkozóan példák, előképek a kóruséneklésben?
– Ez azért nehéz kérdés, mert a társadalom ma másképp működik, mint korábban: most eleve nagyobb az igény a szabadságra. Ami miatt nagy szükség van erre – és ez lehet, hogy ellentmondásnak hangzik –, az éppen a közösség hiánya: attól, hogy a kórustagok egyénileg alkothatnak, nagyon erős közösség jön létre. Mindenki felszabadultabb, önmagát adja, elfogadóbb a másikkal szemben, és közösen tudnak dolgozni, mert a végeredményt mindig a közösség alkotja. Ettől válik nagyon összetartóvá a csapat. Szerintem a fő problémára, a közösség hiányára gyógyír ez a fajta együtt alkotás, együtt éneklés.
A kórus mögött álló egyesülettel mi a céljuk?
– Az általunk használt módszereket, az általunk képviselt szemléletet az előadások mellett másképpen is szeretnénk megmutatni, például fesztiválszervezéssel is. Keresünk a világban hozzánk hasonlóan gondolkodó kórusokat, összegyűlünk valahol néhány napra tanulni egymástól, létrehozni valamit közösen. Szeretnénk valamilyen módon rendszerezni és továbbadni a közösségi zeneszerzéshez kapcsolódó tudásunkat, a rengeteg gyakorlatot, játékot. Tavaly zsűriztem egy, a macedóniai Ohrid városában megrendezett versenyen, ahol egy magyar, és még csak nem is a fiatalabb generációhoz tartozó karnagy azzal fordult hozzám, hogy kórusával követte azokat az improvizációs gyakorlatokat, amelyeket régebben a Halastó honlapján közzétettem. Ez számomra azt jelenti, hogy vannak olyan hagyományos kórusok is, amelyek szívesen vesznek át bizonyos elemeket a mi munkánkból. Ha pedig erre igény van, akkor érdemes rendszereznünk és közzétennünk a tudásunkat, tapasztalatainkat, hadd szemezgessenek belőle mások is.
Milyen zenét hallgat szívesen?
– Ritkán hallgatok zenét, leginkább akkor, ha dolgozom valamin, és kutatok. Inkább élő koncertekre szeretek járni. Régen nagyon sok klasszikust, főleg reneszánsz, barokk vagy kortárs zenét hallgattam, a férjem miatt pedig elég sok jazzt és afroamerikai zenét a zenetörténet különböző évtizedeiből. Nagyon szeretem a világ eldugott sarkaiból begyűjtött zenei érdekességeket.
A következő projekthez mit hallgat?
– Az új projektünkben együtt dolgozom egy sound designerrel, Bartha Márkkal, aki a produkció elektronikus zenei részét dolgozza ki. Az egyik erősen elektronika-központú tételnél megbeszéltük, hogy én írom a kórus részét, ő pedig az elektronikus kíséretet, de azt nem tudtam, hogyan induljak el, miként képzeljem el az ő részét. Átküldött néhány dolgot, például Holly Herndon zenéit, amelyeket újra és újra meghallgattam: másodpercenként olyan villogó változások vannak benne, olyan rétegek, hogy még akkor is tudott meglepetést okozni, amikor tizedszerre hallgattam. Egy másik tételhez olyan zenét kerestem, amit meg tudunk tanulni visszafelé is, és amit majd ismét visszafelé játszva jön ki az eredeti – ehhez hetvenes évekbeli popzenét keresgéltem. Amúgy azt gondolom, hogy a hatvanas-hetvenes éveknél megállt a fejlődés: akkor még az autógyártásban, a zenében és számos más területen is cél volt egyediséget felmutatni. Egy Citroën Cápa gyönyörű, ma meg minden autó egyformán kerek. Ugyanez a helyzet a zenével. Persze akkor is utánozták egymást a zenészek, de például Woodstockban olyan emberek jelentek meg, akiknél nem is az volt a kérdés, hogy mit zenélnek, hanem az, hogy mi árad belőlük.
Akkor a saját credója az lehet, hogy ez az áradás létrejöjjön a színpadon?
– Mindenképpen. Egy előadáson csak úgy jöhet létre a hatás, ha a néző kapcsolatot talál az előadóval. De az áradás akkor is megtörténik, ha az előadó őszinte hite, egyénisége ott van az előadásban – és ezt egy kórus esetében is el lehet érni. Legalábbis mi ezen dolgozunk.
