Nagyapám mellett én is ott lépkedtem a „nagyok” között. Akkoriban az volt a szokás, hogy a közösség minden tagja, aki csak járóképes volt a faluban, elkísérte a halottat utolsó útjára. Olyan természetes volt ez is, mint amilyen természetességgel öltöttünk ünnepi ruhát, s mentünk el a vasárnapi szentmisére. Együtt ünnepeltünk, együtt gyászoltunk. Ott álltam a háznál felravatalozott nyitott koporsó mellett is. Nem féltem. Miért féltem volna, hiszen Márton bácsi ugyanaz a Márton bácsi volt, csak meghalt – gondoltam. Ha becsuktam a szemem, ott láttam magam előtt, amint simogatja a kiscsikót, éreztem, hogy barackot nyom a fejemre, viccelődik velünk, gyerekekkel. Azért sem féltem, mert kezem biztonságban nyugodott nagyapám hatalmas tenyerében… A papa temetésén már sírtam. Addigra elvesztettem gyermekkori biztonságomat, nyugalmamat, belém hasított hiányának fájdalma. Ahogy távolodnak az évek, hozzátartozóink emléke először halványodik, majd egyre markánsabbá válnak arcvonásaik. Gesztusaik ott rejtőznek sejtjeinkben, véredényeinkben, génjeinkben. Megkezdett mozdulatainkban váratlanul rájuk ismerünk, ott vannak gyermekeink mosolyában, járásában, hanghordozásában. Ezért én halottak napján inkább az életre gondolok. Nemcsak a túlvilágira, hanem a földön is létező halál utáni életre, mert amíg mi élünk, az eltávozottak is itt vannak velünk. Jézus feltámadásának bizonyossága erről győz meg mindnyájunkat. Ballagok a gyalogúton. Összekuszálódtak gondolataim. Nem szívesen gondolok a szederfára sem. Egyre görcsösebben szorítom a krizantémcsokrot. Még nagyanyám ültette el a töveket annak idején, onnan szakítottam néhány szálat. Friss vizet öntök a vázába, az esti szürkületben csak a gyertyák lángja pislákol. „Itt nyugszik Varga Péter és Varga Péterné, Jani Julianna…” Megérkeztem. „Mi Atyánk, aki a…”
