Görögkatolikus egyházunkban április 23-án Szent György nagyvértanút ünnepeljük. A mi hagyományunk nem ragasztotta rá sem a sárkányölő, sem a harcos melléknevet. Igaz, hogy vannak olyan – főleg szláv – ikonok is, amelyek a sárkány legyőzése közben ábrázolják őt, de mégsem ez a jellemző. Az eredeti görög hagyományban egy másik díszes epitetont kapott, és ez nem más, mint hogy ő trófeoforosz, vagyis diadalmas nagyvezér. Ugyanis a kappadókiai apától és palesztinai anyától származó Georgiosz (György) a császári hadsereg ezredesévé küzdötte fel magát. Éppen akkor, amikor Diocletianus császár vissza akarta állítani birodalmában a pogányságot. Az ekkorra már sok diadalmas tettet végbevitt és magas rangot elért vitéz katona ellenezte a császár egyházüldöző parancsának kiadatását. Sőt, a császári rendeletet nyilvánosan elszakította. Ezért a palesztinai Lydda, vagyis Dioszpolisz városában halálra ítélték, s 296 és 303 között lefejezték. Így lett belőle Isten atlétája: a „dicsőséges diadalhozó Szent György nagyvértanú”. Ehhez az élettörténethez – ami a liturgikus szövegekben is így jelenik meg – nem kötődnek tehát azok a legendás elemek, amelyek a nyugati világban ismerősek.
Azt lehetne mondani, hogy Szent Györgyé „normális életpálya”. Ha valóban az lenne! Kiváló állás a császári hadseregben, a győzelmek révén sikeres előmenetel, szilárd családi háttér, biztos megélhetés, s mindezekre fényes karrier! Mi kell több? Egy szóval megmondható: Krisztus. Akiért mindezt feladja. Mert minden más csak időleges, földi, mulandó. „Az örök élet igéi nálad vannak” (Jn 6,68), vagyis Jézusnál – mondja az evangélium. És őérette érdemes mindent feláldozni. Mert mit ér vele az ember, „ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja?” (Mt 16,26) – s ez vezérli szentünket. Annyira, hogy magas rangú tiszt létére a gyalázatos halálmódot, a lefejezést is vállalja az ő Krisztusáért.
Bizony, nagyon elgondolkodtató ez ma is, amikor statisztikailag nézve a leginkább üldözött vallás a kereszténység. Mi vajon mit tudunk feláldozni azért, hogy a hitünk épsége megmaradjon? Tudunk-e otthagyni egy olyan munkahelyet, amelynek szelleme, előírásai nem egyeztethetők össze a keresztény értékrendünkkel? Tudjuk-e kikapcsolni a televíziót, amikor hitünket sértő, lelkünk és személyiségünk számára káros adást vagy filmet sugároz? Vagy a nagyböjtre visszatekintve: tudtunk-e igazi lemondásokat felvállalni annak folyamán? Esetleg úgy is, hogy ezzel másoknak is példát adtunk?
Szent György mégsem „normális életpályájára” tekintve egyrészt bátorítást szerezhetünk tőle, másrészt pedig megerősödhetünk annak tudatában, hogy Krisztusért érdemes mindent vállalnunk. És ő segít nekünk, mert közbenjárónk a mennyei dicsőségben.
Számunkra tehát nem legendás alak Szent György, hanem nagyon is az életünk részévé válhat a példaadásával. Ünnepi énekünkkel pedig így köszöntjük őt: „Magasztalunk téged, Krisztus vértanúja, Szent György, és tiszteljük a te drága szenvedéseidet, melyeket Krisztusért elszenvedtél.”
