Milyen jó, ha a nagypapa mesélni tud az unokáinak! Elmondja a régi családi történeteket, felidézi az elhunyt családtagok emlékét, beszél a saját szüleiről, nagyszüleiről, akiket unokái már nem is ismernek. A feledés homályából előidézi a régi neveket, s így nemzedékről nemzedékre fennmarad az emlékük.
Valahogy így sorolhatták őseik nevét az ószövetségi emberek is, így adták tovább szájról szájra a pusztai vándorlás folyamán, s ezt tették nomád életformájuk idején is a pásztortüzek mellett üldögélve. Az öregek meséltek, az unokák hallgatták. És mire már sokadszorra hallották a réges-régi történeteket és neveket, szinte észrevétlenül meg is jegyezték őket. Így hagyományozódtak át, s szálltak apáról fiúra.
A karácsony előtti vasárnapon a Görögkatolikus Egyházban Jézus nemzetségtábláját olvassuk fel a szent liturgia evangéliumában (Mt 1,1–25). Egymás után halljuk az ószövetségi nevek sokaságát. Közben megjelenhetnek előttünk az ősz hajú öregek, amint bölcsességüket továbbadják az ősök neveivel együtt. Lelki szemeinkkel láthatjuk a kipirult orcájú, csillogó szemű gyermekeket, amint hallgatják őket. Nem véletlen, még kevésbé esetleges ezeknek a neveknek az elősorolása. A földi világunkban testileg megjelent Fiúisten emberi őseit sorolja a pap. Immár nem a puszta homoksivatagában, nem is a pásztortűz mellett, hanem a keresztény templomban folytatja az ősök hagyományát, hogy meg ne szakadjon az emlékezés fonala. Hogy legalább évente egyszer halljuk, kik voltak a földön élő ősei a mi Urunknak, Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak.
A liturgikus szövegek az előző vasárnap a kimagasló személyekről szóltak, akik nagyot tettek az isteni üdvrendben. Előkészítették az Üdvözítőnek a világba való érkezését. Ezen a vasárnapon – amit a szentatyák vasárnapjának nevez az Egyházunk – a kiemelkedő alakokról való megemlékezés mellett már a folytonosság is nagy szerepet kap. Mint az ősmagyarok énekében és életében „szállt a madár, ágrul ágra és szállt az ének, szájrul szájra”, úgy halljuk a háromszor tizennégy nemzedék felsorolását. Hogy megőrizzük, és ne feledjük a folytonosságot. Hogy tudatosítsuk: amellett, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten, valóságos ember is. Mert emberi ősei (is) voltak.
Az egyik vecsernyei énekünk világos megfogalmazást ad erről: „A kerubok vállain trónoló Isten-Ige (…) emberré lett és a földre szállott, és Júda nemzetségéből született.” Liturgikus himnuszaink összessége pedig szinte teljes felsorolását adja annak a listának, amit Máté evangélista tár elénk, Ádámtól kezdve egészen Jézusig. Mindezek mellett egy ének gyönyörű költői képben vázolja fel Jézus és földi ősei viszonyát. „A föld határain az ősatyák emléke tűnt föl ma, mely igaz világosságot áraszt el (…) mert Krisztus a ragyogó Nap, ki a távoli magasságban tündöklött, vele feltűnt csillagsereget vezérel és a Betlehemben megtörténendő istenemberi születést kinyilatkoztatja.”
Milyen jó lenne, ha unokáink nemcsak a „Jézuskának” örülnének karácsonykor, hanem a bölcs nagypapák beszélnének nekik Jézus születéséről és őseiről is, akiket ilyenkor ünnepelünk!
