Ősz idején, október végén, november elején óhatatlanul is a temetők és a sírok felé irányul a figyelmünk. Bár a Görögkatolikus Egyházban évente öt alkalommal is megemlékezünk az elhunytakról (a nagyböjt előtt, a nagyböjt három szombatján, valamint a pünkösd előtti szombaton), római katolikus testvéreinkkel november 1-jén is kimegyünk a temetőbe gyertyát gyújtani az elhunytjaink sírján. Közös megemlékezés ez, mert egyformán szeretjük a halottainkat. Ám nemcsak szeretjük őket, hanem a szeretetünk kifejezéseként imádkozunk is értük. Mint ahogy mi is számíthatunk az ő imádságukra. És így csodálatosan egybekapcsolódhatunk velük a „lélek szárnyain”.
Temetői sírjainkat felöltöztetjük: különösen szépen mutatnak rajtuk az élő virágok, de még szebben a mécsesek ragyogó lángjai. Élő virág, élő láng. Jelzik, hogy a temetőben, a sírhant alatt nem ér minden véget. Van az életnek folytatása: az igazi életben! A léleknek ebbe a reménységet sugárzó állapotába villan bele a fényesheti imaóránk csodálatos szövege, amely Jézus Krisztus sírját minőségileg minden más sírnál magasabb szintűnek mutatja be. Valóban! „Föltámadásunk forrása” a szent sír! A feltámadás mindent elárasztó húsvéti örömében egy teljes héten át imádkozzuk minden zsolozsmarészben: „Mily életadónak, a paradicsomnál mennyivel ékesebbnek s minden királyi csarnoknál tündöklőbbnek mutatkozott, Krisztusom, a te sírod, a mi föltámadásunk forrása!” Szeretteink sírja mellett állva újra elimádkozhatjuk ezt a patinás szöveget.
„Mily életadó” Krisztus sírja! A világot –megváltói tevékenységével – újjáteremtő Krisztus nyugodott benne, de harmadnapra föltámadt! „Legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott”, amint a húsvéti tropárban dicsőségesen zengjük. Jézus szavaira alapozhatjuk ezt a meggyőződésünket: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog” (Jn 6,25). Álljunk ezzel a hittel a temetői sírok mellé, és tudatosítsuk, hogy Krisztus sírja életadó, mert „a feltámadásunk forrása”.
„A paradicsomnál mennyivel ékesebb” Krisztus sírja! Gyönyörű volt az éden, amíg az ember a bűnével meg nem csúfította. De nemcsak ezt, hanem Istennel való kapcsolatát is beszennyezte. És Krisztus áldozati halálával, a halált követő eltemetésének vállalásával ezt hozta rendbe. Így „az életre méltókká tétettünk; régi boldogságunkat: a paradicsomot visszanyertük”. És ez az éden már minden másnál „ékesebb”, mert az üdvösség állapota!
„Minden királyi csarnoknál tündöklőbb” Krisztus sírja! Liturgikus szövegeink gyakran használják a királyi csarnok és a „menyegző terem” kifejezést Isten és az ember kapcsolatának kifejezésére. Már Ózeás próféta is a házassági viszony bensőségességével írta le Istennek az emberhez fűződő kapcsolatát. Az Újszövetség pedig, különösen a Jelenések könyve, még jobban kiterjeszti ezt a gondolatot. S visszakanyarodhatunk az Üdvözítő sírjához, amely mindennél tündöklőbb, mert a legteljesebb szeretetkapcsolatot igazolja Isten és az ember között.
