A bizánci Egyház liturgikus rendjében külön kategóriát jelent a szent életű atya tisztelete. Énekeskönyvünkben saját liturgikus szövegekkel rendelkezik, melyek közül most a tropárt – a főéneket – vesszük szemügyre. Egyetlen hosszú körmondatot alkot ez a liturgikus himnusz, amit a benne található kötőszók tagolnak. Két aránytalan részre oszlik: az első nagy egység a szentről szól, a második, a befejező rész pedig egészen rövid, és a közbenjárásáért szóló kérést tartalmazza.
Az egész himnuszt áthatja Jézus Krisztus húsvéti misztériumának gondolata. Ősiségén is átragyog a modern idők II. vatikáni zsinatának tanítása: „Az Egyház a szentek égi születésnapján a Krisztussal együtt szenvedő és vele együtt megdicsőült szentekben a húsvéti misztériumot hirdeti, és a hívők szeme elé állítja a mindenkit Krisztus által az Atyához vonzó példájukat, s az ő érdemeikre hivatkozva esdi ki Isten áldását.” Egyházunk azért fordulhat liturgikus tisztelettel a szent életű atya felé, mert biztos tudatában van annak, hogy ő már elérte létezésének teljességét: részesedett abban, ami felé mi még csetlő-botló lépteinkkel törekszünk. Ő már – nem is csak „bizonnyal” – hanem „biztosan” a húsvéti misztérium részese. Megdicsőült. (Liturgikus Konstitúció 104.)
S hogy ez miért van így? Ezt először is elárulja nekünk a „mert” kötőszó utáni mellékmondat: „fölvevén keresztedet, Krisztust követted”. Megfogadta és megtartotta Jézus tanítását: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen” (Mt 16,24). Ezzel megtalálta az életet, nem a földit, az örök életet!
A következő, „és” kötőszóval folytatódik az indoklás: „munkálkodván a jóban”. Figyeljük csak meg! A gazdag ifjú így fordul Jézushoz: „Mester, mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre?” (Mt 19,16) S aztán megkapja a jóra való buzdítást, a parancsok megtartására vonatkozóan. A szent ezt tette: megtartotta a parancsokat, a jóban munkálkodva. Sőt, példát is adott, ami a szentek tiszteletének egy újabb alapja: „arra oktattál bennünket, hogy a testet mint mulandót megvessük, és mindenben a halhatatlan lélek javára fáradozzunk”. Mielőtt bárki arra gondolna, hogy túl erősen fogalmaz a himnusz, felidézheti Jézus szavait: „mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja?” (Mk 8,36).
A harmadik kötőszó – az „azért” – megindokolja a fentebbieket: mivel az atya a jóra törekedett, s mivel a lelke javát helyezte előtérbe, az ének szerzője jogosan mondja róla: „mostan az angyalokkal örvendez a te lelked, szent atya”. Ezzel pedig visszairányítja a figyelmünket a szöveg elejére, ahol a megdicsőüléséről, a Krisztus misztériumában való részesedéséről volt szó.
Végül a himnusz a gyakori formulával zárul: „kikkel könyörögj érettünk”. S íme, itt megjelenik a szentek tiszteletének harmadik indoka is: a közbenjárásuk. Először láttuk, hogy már biztosan az üdvösségben vannak, másodszor azt, hogy példát mutatnak nekünk, s most harmadszor azt állítja a szemünk elé, hogy könyörögnek értünk. Milyen jó nekünk!
