Ismerjük az irgalmas szamaritánus történetét. Az Úr Jézusnak ez a legközismertebb példabeszéde (Lk 10,25–37). Görögkatolikus templomainkban a pünkösd utáni 25. vasárnapon olvassuk fel. Minden ismertsége ellenére is érdemes ráirányítani a figyelmet a keretére. Jézus ugyanis nem egyszerűen elmesél egy történetet. A szöveg alapján felismerhetjük pedagógiáját, amelynek legfontosabb eleme a példaadás.
Egy szónok egyszer megállt az előadásában, és azt kérte, mindenki figyeljen rá, s emelje a feje fölé a jobb kezének mutatóujját, ahogyan ő is teszi. Ő a jobb kezének kinyújtott hüvelykujját emelte a feje fölé, s a hallgatóság nagy derültségére szinte mindenki ugyanígy tett: a hüvelykujjak lendültek a magasba. Ezzel igyekezett megmutatni, milyen gyengék a szavak, és milyen erős a példa. Bizonyára Jézus is tudta ezt, ezért tárta elénk az irgalmas szamaritánus példáját, hogy mi is így tegyük a jót.
A történet bevezető része egy nagyon fontos párbeszéd, hiszen a kérdés a legfontosabbra, az üdvösség elnyerésére irányul. De bármennyire igaz, hogy Jézusnak „örök életet adó igéi vannak” (Jn 6,68), ő ismeri emberi gyarlóságainkat. Ezért először az Isten szeretetére vonatkozó törvényt idézteti az őt kérdező törvénytudóval: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből” (MTörv 6,5), s kiegészíti azt az embertárs szeretetével: „és felebarátodat, mint magadat.” Majd arra buzdítja a kérdezőt, hogy ő is ugyanígy cselekedjen. S amikor még ez sem elég hatásos, akkor mondja el a példabeszédet.
A történet fő része maga a példabeszéd. Ráirányítja a figyelmet a felebaráti szeretet önzetlenségére. A történet fordulópontja az, hogy az irgalmas szamaritánusnak „megesett szíve” (Lk 10,33) a szerencsétlenül járt embertársán. És ettől kezdve nem volt nyugovása. A jó szíve űzte, hajtotta, késztette a jócselekedetek sorára. „Odament” a szerencsétlen emberhez, „olajat és bort töltött”, vagyis enyhítette a fájdalmát, fertőtlenítette a sebeit, majd „bekötözte”. De ennyi még nem volt elég! „Szállásra vitte”, ott „ápolta”, vagyis gondoskodott róla. Aztán saját pénzéből „fizetett”. Sőt, még a további költségek megtérítését is megígérte. Örök példát ad nekünk Jézus. Mi gyakran megelégszünk annyival, hogy „megesik a szívünk” egy szerencsétlen embertársunkon. Egy percig szánakozunk rajta, de a következő pillanatban már el is felejtjük. Ám ez a példabeszéd tükröt tart elénk: tudunk-e úgy viselkedni, ahogyan a példa alapján megtapasztaltuk?
A történet befejező részében visszatér a párbeszéd. Jézus a maga pedagógiájával nem egyszerűen azzal foglalja össze a tanítását, hogy „na, látod, ha el akarsz jutni az örök életre, akkor te is így viselkedj”. Fontosabbnak tartja, hogy visszakérdezzen: szerinted „melyik volt az igazi felebarát?” (Lk 10,36) Majd amikor megkapja a helyes választ, akkor mondja ki: „Menj, és tégy te is hasonlóképpen” (Lk 10,37).
Karácsony közeledtével a szokásosnál is buzgóbban énekeljük: „a békesség Istene és az irgalmasság Atyja” segítsen nekünk, hogy képesek legyünk az irgalmas szamaritánus nyomába lépni! Ne csak szánakozzunk a bajbajutottakon, hanem gyakoroljunk irántuk szeretetet.
