A Görögkatolikus Egyház által előírt liturgikus rendben a pünkösd utáni hetedik vasárnapon templomainkban azt az evangéliumi részt (Mt 9,27–35) olvassuk, amelyben Jézusnak két tényleges csodájáról hallunk. Majd azt írja az evangélista, hogy Jézus bejárta a falvakat és a városokat, tanított, hirdette az evangéliumot, és számtalan csodát tett. A két gyógyítás leírása és az utánuk következő állítás egy belső logika alapján szorosan összefügg. Minél inkább kinyitjuk a szemünket Jézus megváltói működésére, és minél inkább eltávolítjuk az életünkből a gonosz szellemet és munkálkodását, annál inkább képessé válunk az örömhír és Jézus lelkünket gyógyító tevékenységének befogadására. Mindehhez az kell, hogy lelkileg ne legyünk vakok.
Az első csoda két vak meggyógyítása. Vak volt a hitük? Olyan vak, mint ők maguk? Bizonyára nem, mert akkor nem mentek – botorkáltak – volna Jézus után. Nem kiáltoztak volna utána kétségbeesetten (Mt 9,27). Hogy hitük nem volt vakhit, azt az igazolja a leginkább, hogy még a házba is bementek Jézus után. Micsoda bizalom – a gyógyulásukba vagy inkább a meggyógyításukba vetett bizakodás – éltette, vezette őket Jézushoz! A köznyelvben a vakhitet úgy értelmezik, mint a minden feltétel nélküli elfogadást. Ebben az értelemben lehetett a vakok hite is vakhit, hiszen teljesen ráhagyatkoztak Jézusra, és ezt kérdésére ki is nyilvánították: „Igen, Uram!” (Mt 9,28), igen, hisszük, hogy meg tudod tenni velünk a csodát. Tehát helyes volt a hitük. Ám nekünk vigyáznunk kell, hogy ne higgyünk el mindenkinek mindent. A hiszékenység tévedésbe és bajba sodorhat bennünket. Ha azonban Jézust követjük – és valóban követjük! –, akkor jó úton járunk a hitünk terén is.
A második csoda a néma meggyógyítása. Itt is Jézus megváltói, megszabadítói tevékenységének vagyunk a tanúi. Óriási dolog, hogy „a néma megszólalt” (Mt 9,33), mert Jézus kiűzte belőle az ördögöt. Igen, ebben az esetben a csoda erre alapozódik. El kell távolítani a gonoszt, és megnyílik az út Jézushoz. Igaz, a történet itt véget is ér azzal, hogy a meggyógyított ember megszólalt. De elgondolkodhatunk azon, vajon hogyan szólalt meg. Vajon mit mondott? Minden bizonnyal úgy tett, mint a két vak, akik még Jézus tiltása ellenére sem tudták magukba fojtani az örömüket, hanem elhíresztelték a csodát (Mt 9,31). Mi is akkor cselekszünk helyesen, ha nem fojtjuk magunkba Isten „velünk tett nagy jótéteményeit”, amint az egyik liturgikus szövegünk fogalmaz.
Ki ne tapasztalná az életében Jézus segítő jelenlétét? Azt, amiről a két csodatétel utáni evangéliumi rész szól: hogy Jézus tanított a zsinagógákban, hirdette a mennyek országát, s emellett számtalan csodát tett (Mt 9,35). Működése folyamatos a történelemben és az ember egyéni életében. Minél mélyebb a hitünk (mint a vakságból kigyógyított két emberé), és minél tisztább az életünk (mint az ördögtől megszabadított némáé), annál inkább megtapasztalhatjuk ezt.
Jézus szüntelenül megszólít bennünket. Rajtunk múlik, hogy válaszolunk-e, s mit és hogyan felelünk neki.
