Görögkatolikus lelkiség

A reggeli istentiszteletet legteljesebb formájában vasárnap hajnalban szoktuk végezni görögkatolikus templomainkban. Van kevésbé ünnepélyes, sőt hétköznapi változata is. Mindegyikben könnyen felfedezhető Jézus Krisztus húsvéti misztériuma, de természetesen a vasárnapi tükrözi ezt leginkább. Két alapvető gondolatra érdemes felfigyelni e szertartásunkkal kapcsolatban. Az egyik az, hogy a teremtés világából, amit a vecsernye állított a szemünk elé, itt már egyértelműen áttérünk a megváltás világába. Tehát az Ószövetségből az Újszövetségbe. A másik gondolat: nincs még egy olyan szertartásunk, amelyet annyira elárasztana az istendicsőítés gondolata, mint ezt.
A vasárnapi utrenye tehát a megváltottságunkat állítja a szemünk elé: azt, hogy Jézus Krisztus feltámadt, és megdicsőült új életébe akar bennünket is bevonni. Ez a gondolat még akkor is uralkodik, ha Egyházunk tekintélyes mennyiségű zsoltárt imádkoztat velünk ilyenkor is (rögtön az elején hatot). Ám előtte a kezdőáldás már szentháromságos formula. Énekeljük a feltámadási tropárt, és még az istenszülői éneknek is ez az alaptémája. A kenethozó asszonyokkal együtt örvendezünk Krisztus feltámadásának, hat versszakban. Majd felhangzik az evangélium. Figyelemre méltó módon ez mindig a feltámadásról szól, tizenegy egymást követő vasárnapon, szép gyűjteményt adva a négy evangélista leírásából. Utána a paptól egy hosszú imát hallunk, amely minket is buzdít, hogy „hajoljunk meg Krisztus szent föltámadásának”. S milyen nagyszerű! Hitünk legfontosabb tényéhez való ragaszkodásunkat kifejezhetjük azzal, hogy szent csókkal illetjük a pap által elénk tartott evangéliumoskönyvet, amiből felolvasott, miközben ezt énekeljük: „Feltámadt Jézus a sírból.” Aztán a feltámadási kánon kilenc ódájában a krisztusi misztérium előképeit énekeljük meg, melyek szintén a feltámadáshoz vezetnek. A dicséreti sztihirák-nak is mi más lenne a vasárnapi témájuk, mint Jézus Krisztus feltámadása? Soha nem unhatjuk meg ezt, hiszen a nyolc dallamkincsnek megfelelően változnak nyolc hét távlatában. A mindent elárasztó nagy dicsőítés eléneklése után ismét visszatérünk egy tropárban a feltámadáshoz, majd az elbocsátó ima a „halottaiból feltámadt Krisztus” említésével kezdődik.
Ugyanilyen gazdag a dicsőítés gondolata is a szertartásban. Ezt halljuk a kezdőáldásban. A betlehemi angyalok énekével háromszor is megerősítjük: „Dicsőség a magasságban Istennek.” A zsoltározás után ismételjük: „Dicsőség néked, Isten!” A sokirgalmú énekben allelujás dicsőítést éneklünk. Az evangélium előtt a pap énekére ezt ismételjük: „Minden lélek dicsérje az Urat!” S az evangélium előtt is, utána is jelen van e gondolat. A kánonban is megjelenik: „Dicsérjük, áldjuk, imádjuk az Urat!” A feltámadást dicsőítő sztihirák közben a dicséreti zsoltár verseit énekeljük, hogy eljussunk a csúcspontra, a pap intonálása – „Dicsőség néked, Isten, ki földerítetted nekünk a világosságot” – után ünnepélyesen énekelt Nagy doxológiához, ami nem győzi ismételni, variálni, kifejezésre juttatni az alapgondolatunkat: „Dicsőség a magasságban Istennek”, „Dicsérünk téged (…), imádunk és dicsőítünk téged”, „Hálát adunk néked a te nagy dicsőségedért”. Többszörösen dicsőítjük szent nevét is, vagyis magát az Urat. Végül az elbocsátó rész sem zárulhat dicsőítés nélkül: „Dicsőség néked, Krisztus Isten, a mi reménységünk, dicsőség néked!”
Jó így kezdeni a napot, a vasárnapot: megváltottságunk tudatában és az Isten felé irányuló dicsőítő köszönetünk kifejezésével.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..