A múlt század második felében sokkoló környezeti problémák sora jelentkezett, mint például a savas esők, a magaslégköri ózonréteg ritkulása, a sivatagosodás, az erdőpusztulás, vizeink elszennyezése, a városi levegőminőség tarthatatlan állapota. Az előbbiek közül néhány, különösen a fejlett világban létrejött technológiai fordulat miatt, megoldódni látszik. A kén-dioxid-kibocsátás drasztikus csökkenése miatt a helyi savas esők csökkentek, az ózonkárosító anyagok használatának részleges tiltásával néhány évtized múlva az „ózonlyuk” kérdés is rendeződhet, és a fejlett világ nagyvárosainak légszennyezettségi mértéke is javul. De bizony sok globális probléma csak romlott, sőt jelentkeztek újabbak is.
Az elmúlt száz évben a világ népessége több mint a négyszeresére nőtt, ugyanakkor az energiafogyasztás a tízszeresére emelkedett, és a vízkivételek is a kilencszeresükre nőttek. Ne feledjük, nem az a baj, hogy már több mint hétmilliárd ember él a Földön – élhetne több is –, hanem az, hogy a véges, nem megújuló természeti erőforrások használata a népességnövekedéshez képest a duplájára nőtt, miközben a jövedelem- és életszínvonal-különbségek nemhogy csökkentek volna, hanem nőttek a világon, azaz csupán egy szűk kisebbségnek lett jobb az élete. A javak elosztása az írott történelemmel rendelkező emberi társadalmakban soha nem volt igazságos, de a különbség a javak és a jövedelmek elosztásában sosem volt olyan nagy, mint manapság. Egy közismert ENSZ-jelentés szerint mára Földünk összes javainak kilencvenkilenc százalékát a Föld népességének egy százaléka birtokolja. Talán nehéz is ezt felfogni, s átlátni e tény gazdasági, politikai, társadalmi, környezetvédelmi következményeit. A gazdagok és a szegények közötti szakadék ahelyett, hogy csökkenne, egyre inkább mélyül, ami ma már milliárdnyi ember számára a puszta létfenntartást is megnehezíti.
Világátlagban négyszer olyan gyorsan fogy a termőtalaj, mint ahogyan képződik, de Európa fejlett részén ez az arány sokkal nagyobb, ami azt jelenti, hogy még ebben a században lesznek olyan területek, ahonnan eltűnik a mezőgazdasági termelésre alkalmas talajréteg. Nem az a baj, hogy az erre alkalmas talajt bevonják a mezőgazdasági termelésbe, hanem az, hogy az olyan földhasználati eljárások maradtak túlsúlyban, amelyek nem csökkentik a talajpusztulás mértékét, pedig erre már számtalan közismert technológia áll rendelkezésre. Az intenzív, monokultúrás, nagy táblás mezőgazdasági gyakorlat továbbvitele csak súlyosbítja ezt a gondot, nemcsak a nagyvilágban, hanem még itthon, az igen jó termőtalajokkal rendelkező Magyarországon is.
A világ teljes vízkészletének csupán 2,5 százaléka az, ami emberi fogyasztásra, öntözésre, technológiai használatra alkalmas édesvíz. Ennek is a háromnegyede a sarki jégsapkákban található, fagyott állapotban. Egyes előrejelzések szerint világszinten hamarosan elérhetjük a környezet maradandó károsítása nélkül – azaz az édesvízkészleteink megújuló képességének veszélyeztetése nélkül – kinyerhető vízmennyiség maximumát. Vízügyes szakembereink becslése szerint hazánkban – különösen az Alföld nagy részén – a vízfogyasztás a következő harminc évben megközelítheti az elérhető vízmennyiség maximális szintjét, ami komoly ellátási kockázatokkal járhat. A tiszta víz élet, de még manapság sem teszünk meg mindent a védelme érdekében.
Az éghajlatváltozás következményeiről már sokat tudunk. A fent említett globális problémáknál súlyosbító tényező is lehet, és nincs valódi, könnyen megvalósítható megoldás erre az összetett problémahalmazra.
Az elmúlt időszak külföldi és hazai közvélemény-kutatásai is arra engednek következtetni, hogy a környezet és a természeti erőforrások védelmét sokkal többen tartják fontosnak, mint ahányan nem. Az is igaz, hogy általában nem szeretjük a szegénységet, még látni sem, és gondolatban tennénk ellene, de a helyzet mégsem javul. Magától értetődő, hogy nem elég a jót fontosnak tartani, cselekedni is kell érte.
Bizonyára sokan ismerik Karinthy Frigyes Barabbás című novelláját, amelyben Pilátus megkérdezte az embereket: „Hát kit bocsássak el mármost, Barabbást vagy a názáretit?” A sokaság mennydörgésként bömböli: Barabbást! Pedig külön-külön azt akarták kiáltani: a názáretit. Mi válasszuk Jézust, és válasszuk az igazságot! Ne járjunk úgy, hogy külön-külön úgy gondoljuk, fontos nekünk, hogy ne tűnjenek el az erdeink, a termőföldünk, és tiszta levegőt adjunk tovább unokáink számára, fontos nekünk, hogy szegény embertársaink is megélhetést találjanak, de ha egy tömegben hallatjuk majd a hangunkat, a közös kánon másról szól! Válasszuk Jézust, a Feltámadás különös erőt ad nekünk, hisz itt van húsvét!
