Örökmozgó alkata mellett ez annak is köszönhető, hogy nyolcvan éve énekel a Szent Imre-templom kórusában. A dal közel viszi az égiekhez, s ha felcsendül az ének, úgy érzi, mintha angyalsereg segédkezne abban, hogy a „szárnyas szó” örömre hangolja a világot. Harmadikos elemistaként Kricsfalusy Sándor tanító válogatta be az Anna (ma Kodály) iskola énekkarába, amely minden vasárnap énekelt a délelőtti misén, de más társadalmi rendezvényeken is. A Somssich Pál (ma Táncsics Mihály) Gimnázium diákjaként a matematika– fizika–ének szakos Gelléri Emil vezette kórusban is nyomban megtalálta a helyét. A tanár urat – aki a korábban tapasztalt értetlenség falait áttörve Kaposváron megalapozta Kodály és Bartók kultuszát –, „Doktor Hobogásznak” becézték. S hogy honnan e titokzatos név?
– A Szent Imre-templomban sokszor előadtuk E. Gebhardi: Glória szálljon a mennybe fel… című kánonját. Karnagyunk egy merész ötlettel ezt a művet választotta az egyik színházi hangversenyünk befejező számának, azzal megtoldva, hogy nemcsak a közel száztagú énekkart vonta be ebbe a produkcióba, hanem a gimnázium további mintegy háromszáz tanulóját is. A felállást úgy oldottuk meg, hogy az énekkar állt a színpadon, száz diák a karzat középső részén, és száz-száz énekes a jobb, illetve a bal karzaton. A tanár úr a középső karzat első sorából vezényelt, mindkét kezében egy-egy zseblámpával. Az élmény frenetikus volt, magam is még most is a hatása alá kerülök, ha visszaemlékezem rá. Egyszerre négyszáz fiatal énekelte a Glória-kánont; hangunk majd szétrepesztette a Csiky Gergely Színház falait. Döbbenetes és gyönyörű volt… Ekkor ragadt rá a tanár úrra a „Hobogász” diáknév: „Hobogász a kezében zseblámpákkal hadonász.”
Gelléri Emil több más, nagy lélegzetű darab mellett Kodály Zoltán Jézus és a kufárok című művét is betanította. E monumentális kórusművet – amely máig kedvencem Mozart C-dúr miséjével együtt, amelyet most tanulunk – a zeneszerző is meghallgatta Budapesten, és elismerően nyilatkozott róla, csakúgy, mint a kritikusok.
Gallai István vallja: istenhite mélyülésében is kiemelkedő szerepet kapott e templom, s a kórusi szolgálat. A negyvenes évek zűrzavaros világában sem halt ki az ének a templomból. „Orosz időknek” nevezi e korszakot, amelyben általában alkalmi vezetők instrukciói alapján énekeltek, és az is megesett, hogy amatőr zenészek ültek az orgonához. A hűség, az elköteleződés volt a legnagyobb kincs, amelyet hétről hétre átéltek a vasárnapi miséken. Egyetemistaként sem szakított a vegyes karral, hiszen hétvégenként hazajárt, hogy a kórusban erősítse a basszus szólamot. Éva majd Margit nővér került a kórus élére, s 1965-ben Pázmány Lajos atya a piliscsabai nővérektől idecsalogatta Kiszely Adélt kántornak és karvezetőnek.
– Magas zenei képzettségű és mély lelki életet élő személyt kaptunk vezetőnek – mondta Gallai István. – Adél nővér a lelki növekedésre helyezte a fő hangsúlyt, s így még egyértelműbb lett: aki énekel, az kétszeresen imádkozik. Őt követte a kórus élén Kardos Kálmánné – férje, Kálmán lett az orgonistánk –, s a helyettes karvezető Kerekesné Pytel Anna, akik megpróbálják ma is egyben tartani igencsak fiatalításra szoruló csapatunkat.
Azt a kórust, amely nemcsak Somogyban, hanem a megyehatáron túl is fellép olykor-olykor, s amelyet Varga László plébános is elkísér egy-egy szereplésre. Figyeli programjukat, büszke a sikereikre, és arra is, hogy a templom gitáros-énekes csoportja mellett egyedi színt képviselnek az énekes szolgálatban.
– Számos szép sikerre emlékszem – fonja tovább a szót a kórustagok doyenje, aki a közelmúltban a székesegyházban rendezett XI. Kaposvári Egyházzenei Napon elismerő oklevelet vett át nyolc évtizedes zenei szolgálatáért Balás Béla megyés püspöktől és Szili Zoltán egyházmegyei zeneigazgatótól. – Örülök, hogy a virágvasárnapi és a nagypénteki passióban harminc éven át én szólaltathattam meg az evangélistát. Szerencsés vagyok, mert sem a próbák, sem a koncertek nem jelentettek számomra megerőltetést – több mint harminc évig a Vikár vegyes karban is énekeltem –, és most sem érzem nyűgnek, ha indulni kell a próbákra, fellépésekre. Tudom, hogy fiatalítanunk kellene, de arra büszke vagyok, hogy én is hoztam egy embert a kórusba. A feleségemet, Margót, aki ötvennyolc éve, mióta egybekeltünk, velem együtt énekel.
Gallai Istvánné a Liszt Ferenc Zeneiskolában tanítványok tucatjait indította el a hangszeres muzsika útján, s ha néhány éve nem is tanít már az intézményben, szinte nem múlik el úgy nap, hogy oda ne telepedne a tágas nappaliban álló, békebeli zongorához. Esténként férjének játszik. Főleg Bachot, mindkettőjük kedvencét. Egyébként a középen trónoló zongora köré gyűlt össze egykor a népes család. Három leányuk született, közülük egy, Judit csellóművész lett. A házimuzsika ma sem ritka a Gallai családban.
Így lesz ez az idei karácsonyon is, amikor lányok, vejek, unokák és dédunokák népesítik be a szobákat, s köszöntik egymást az ünnepen. E csendes és szentséges éjen ének- és zeneszó növeli majd a templom közeli polgári ház fényét-melegét.
Egy parányit hozzátéve a kétezer évvel ezelőtti jászolmeleghez.
Fotó: Kovács Tibor
