2007-ben írt munkájuk, a Civil Economy hűen tükrözi íróinak szakmai tudását és elkötelezettségét egy olyan közgazdasági irány felé, amely alternatívája a főáramú közgazdaságtannak.
A könyv olyan antropológiára épít, amely a perszonalizmuson alapszik, s ez gyökeresen különbözik a mai modern közgazdaságtan emberképétől. A szerzők rávilágítanak arra, hogy a közgazdaságtan gyökerei messzebbre vezethetők vissza, mint a haszonelvűségen alapuló, a homo oeconomicusra épülő gazdasági modell, amelyet leginkább a XVIII. században élt Adam Smithtől tart számon a gazdaságelmélet története.
Zamagniék bebizonyítják, hogy a közgazdaságtannak, a gazdasági gondolkodásnak klasszikus görög–keresztény alapjai vannak. Teszik mindezt egy különleges korszak, a XV–XVIII. századi itáliai polgári humanizmus bemutatásával, illetve annak a sajátos gazdasági irányzatnak a leírásával, amit civil gazdaságnak hívnak.
Bemutatják Adam Smith itáliai kortársait. Antonio Genovesit, Cesare Beccariát, illetve a Nápolyi Iskola (Doria, Filangeri, Bianchini, Pagano) és a Milánói Iskola (Vico, Palmieri, Verri, Romagnosi, Cattaneo) képviselőit, az ő közgazdasági nézeteiket. Az itáliai irányzat alapjaiban tér el attól az iránytól, amelyet az angolszász politikai közgazdaságtan vesz át a XVIII. századtól, s lesz irányadó egészen napjainkig. A polgári humanizmus és benne a civil gazdaság szívesen hivatkozik Arisztotelészre és a keresztény középkor monasztikus hagyományaira, s az emberre vonatkozó szemlélet ezekből az elvekből indul ki. A korszak és a könyv legkedvesebb kifejezése a „kölcsönösség”. Vagyis a gazdasági életben helye van a partnerek között a kölcsönös jóindulatnak, amely túlmegy a nagylelkűségen és az ingyenességen (ezek a főáramban is egy irányba mutató aktusok, ilyen például az adományozás). Helye van a testvériségnek is, tehát az olyan embereknek, akik személyek, akik kapcsolataikban határozzák meg magukat, akik a másik emberrel ÉN–TE viszonyban állnak, akik tisztelik a másik méltóságát, és nem eszközszerű emberi kapcsolatokban élnek.
Ez az emberkép meghatároz egy gazdasági rendet is, amelynek célja a köz-jóllét (public happiness), minden egyes ember boldogsága, illetve az emberi közösség együttes boldogsága. Ehhez kapcsolódik a közjó célja is: az emberi kiteljesedés egyéni és közösségi szinten.
Ezek az elvek kritikáját alkotják az Adam Smithszel és az utilitarizmussal kezdetét vett polgári közgazdaságtannak (Pareto, Jevons, Menger és Wicksteed non tuizmusa stb.), amelyben az eszközszerű (ÉN–AZ típusú) emberi kapcsolatok dominálnak. A piacon itt nem a kölcsönösség, a testvériség jelenléte a meghatározó. A piac az önérdekkövető, saját hasznukat maximalizálni akaró homo oeconomicusok színtere, ahol nem a nyer-nyer, hanem a nyer-veszít versenyséma az uralkodó, s a magánszférába szorulnak az erkölcsi, érzelmi, emberi összetevők. Zamagniék a Péntek nélküli Robinson Crusoe-képpel írják le ezt a magányos, magára tekintő, önközpontú (és nem másikközpontú) individuumot a személy helyett. A könyv színesen ábrázolja az átmenetet a két paradigma között, „civil sötétségnek” nevezve a XVIII. század második felét. Röviddel ezelőtt kezdődött a Machiavelli, Hobbes, Mandeville nevével fémjelzett eszmetörténeti fordulat az emberiség történetében: az ember többé nem a hit és a természettörvény által leírt teljes ember és „jó ember”. A piaci mechanizmusokat nem a kölcsönösség vezérli, hanem – ahogyan Mandeville A méhek meséjében leírja – a bűnök teremtik meg a köz javát, amely ebben a paradigmában nem más, mint az anyagi jólét.
A szerzők a civil gazdaságot búvópatakként ábrázolják, amely a felszínen volt az ókori Görögországban (vö. Arisztotelész, városállamok, oikonomia), a keresztény középkorban (vö. a ferences rend népbankjai, montes pietatis), az olasz polgári humanizmusban és a katolikus egyháznak a XIX. században elindult társadalmi tanításában, de megemlíthetjük itt a XX. századi szociális piacgazdaság elveit is. A XX–XXI. században a civil szféra erősödésével, annak a gazdálkodásban megnyilvánuló alapelveivel újra felszínre tört.
A könyv második része ezzel foglalkozik: a mai úgynevezett harmadik szektor (a nonprofit szervezetek, alapítványok, egyesületek, szövetkezetek – az úgynevezett szociális és civil vállalatok) gazdálkodási logikájával, amelyben megnyilvánul a kölcsönösség, a testvériség, a nagylelkűség, vagyis a civil gazdaság szelleme. Ez a szektor a hivatalos statisztikai adatok szerint is egyre gyorsabban növekszik.
A könyv ma hiánypótló munkának számít Magyarországon, a magyar közgazdasági elmélettörténetben, amely részletesen, az elemzés szintjén túlnyomórészt 1870-től foglalkozik a modern közgazdaságtan történetével, s a mandevilli (bűnökkel leírt) emberkép által meghatározott közgazdasági logikára hagyatkozik, amelyben nincs helye a civil gazdasági paradigma elveinek. Luigino Bruni és Stefano Zamagni könyve egy új perspektívából mutatja meg, hogyan gondolkodhatunk a közgazdaságtanról, a gazdálkodásról, a piacról egy élhetőbb, emberségesebb paradigma szerint, mit a mai.
(Luigino Bruni és Stefano Zamagni: Civil gazdaság, hatékonyság, méltányosság, köz-jóllét, L’Harmattan Könyvkiadó, 2013)
