A molnárfecskék az épületek külső részein, ereszek alatt, tornácok szögleteiben építik zárt, csak egy bejárónyílással ellátott fészküket. Követtem egyiküket, és nem volt nehéz rábukkannom a talán százméternyire lévő, éppen csak megkezdett fészekre. Az eresz alatt, négy tavalyi fészek mellett épült. Ezek lakói a szerencsések közé tartoztak, kész fészkekhez érkeztek, nem kellett építéssel bajlódniuk. Tollaik is tiszták maradtak, míg a két sarat hordó madár alaposan összekente magát, fehér mellényükön barna sárfoltok éktelenkedtek. De folyamatosan dolgoztak, sűrűn, néhány percenként érkeztek. Gondosan a helyére illesztették a hozott sárgalacsint, kicsit hátrahajoltak, műértő szemmel még egyszer megnézték, aztán máris repültek újra a tócsa felé. Szerencséjük volt ezzel az esővel, nem kellett messzire menniük. Emlékszem egy olyan molnárfecsketelepre, ahol a magas eresz alatt vagy ötven fészek szorongott egymás mellett. Száraz idő volt, és azok a párok, amelyeknek otthonába verebek költöztek, vagy gyerekek lőttek csúzlival lyukat az oldalukba, majd fél kilométernyiről hordták az építőanyagot. Nagy munka rejlik a látszólag kis fészekben. Kíváncsi tudósok megszámolták a beépített sárgalacsinokat, és volt olyan fészek, ahol csaknem ezerötszázat találtak. Európa nyugati országaiban pedig, ahol sok helyen már szinte mindent beton borít, madárbarátok készítenek mesterséges sárgyűjtőhelyeket a fecskék számára.
A kutyának láthatóan nem tetszett, hogy a kerítés mellett állok, az meg különösen izgatta, hogy távcsövet fordítok a fészek felé. Dühösen ugatva tiltakozott, jobbnak láttam továbbmenni. A levegőben mindenütt fecskék cikáztak, egy villás farkú füsti fecske a drótvezetékre ült, és kedvesen csicseregni kezdett. A füsti fecskék a molnárfecskékkel ellentétben az épületek belsejében, istállók gerendáin, lakatlan vagy félig kész házakban, hidak alatt építik felül nyitott, félbevágott, csésze alakú fészkeiket. Az istállókban néha öthat pár is költ egymás közelében, de igazi nagy, akár több száz páros telepeik a molnárfecskéknek vannak. Egy időben feleségemmel rendszeresen jártunk az agárdi strandon, ahol egy órát mindig az alacsony kabinok ajtajai felett karnyújtásnyira fészkelő molnárfecskéknek szenteltem. Közvetlen közelről nézhettem őket, egyáltalán nem féltek. A már tollas kisfecskék kíváncsian kukucskáltak kifelé, szüleik pedig néhány percenként hozták nekik a tó felett fogott szúnyogokat. Az sem zavarta őket, ha néha éppen tollaslabdáztak a kabinsorok között. Ügyesen kikerülték az ide-oda szálló labdát, és úgy suhantak a fészkekhez, amelyek alá gondos kezek kis deszkalapokat erősítettek. A fiókák ezekre pöttyintettek, szüleik pedig az arra járók feje felett etették őket. Nem féltek, tudták, vagy inkább érezték, az emberek az agárdi strandon szeretik őket.
