A kalocsai Mezőgazdasági Technikumba jártam, középiskolai tanulmányaim befejezése után a tanáraim azt ajánlották, tanuljak tovább. Így kerültem az agráregyetemre. Egy évet töltöttünk csak Budapesten, ezután az egyetem Gödöllőre költözött.
Sztálin halála, a berlini felkelés, Hruscsov Sztálint elítélő fellépése, majd a lengyelországi zavargások – ezekről mind hallottunk. Elkezdtünk összejönni, beszélgetni, hogy mit jelentenek ezek az események nekünk, s hogy mi vajon mit tudnánk tenni. Elindult a Petőfi Kör, október elejétől – 1934-ben születtem, 1956-ban negyedéves hallgató voltam – én is majdnem mindennap részt vettem ennek vagy valamely hasonló szervezetnek a rendezvényén.
Október 22-én este újabb összejövetelünk volt a gödöllői egyetem nagy előadótermében. Egy szegedi delegáció számolt be az ottani egyetemisták követeléseiről. Ezen a találkozón jelentették be, hogy október 23-án tüntetést rendeznek Budapesten. Természetesen mi is részt akartunk venni, és nagy izgalommal vártuk a másnapot. Az összejövetelen több tanárunk is jelen volt, a gyűlés végén egyikük Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versével búcsúztatott bennünket. A vers nagyon nagy hatással volt ránk, különösen az utolsó sorok:
„Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!”
Ez már a forradalom előszele volt
Nem tudom, október 23-án hányan indultunk Gödöllőről Budapestre, de annyi biztos, hogy egyszerre nem fértünk be a több kocsiból álló HÉV-be. A gödöllői megállónál csodálkozva vettük észre, hogy az egyetem kommunista párttitkára is velünk akar utazni. Valaki gorombán rászólt, hogy neki nincs itt semmi keresnivalója. Ő halkan csak azt mondta: „Én is szeretnék veletek együtt tüntetni, hisz a szívemben nem vagyok és nem is voltam kommunista.” A HÉV a Keleti pályaudvarra érkezett, ahonnan rögtön a Rákóczi útra mentünk, majd indultunk a Petőfi tér felé. A gyalogosok örömmel, lelkes bekiáltásokkal üdvözöltek: „Fiúk, csak így tovább!” „Most vagy soha!” Százával nyíltak az útszéli irodák, lakások ablakai, ahonnan tapssal, vidám integetéssel biztattak, és zászlókat tűztek ki. Többen a szemünk előtt vágták ki a zászló közepéből a kommunista címert. Ez a látvány bizony diadalmas, de félelmetes érzéseket keltett bennünk. Egyre több iskolából, üzemből és irodából hazainduló ember csatlakozott hozzánk.
Én a tüntetők első soraiban mentem, s mint alacsony embert, a barátaim felemeltek, hogy nézzem meg, mennyien vannak mögöttünk. Örömmel jelentettem, hogy a tömeg végét már nem látom.
Békésen tüntettünk, de a követeléseink egyre hangosabbak és radikálisabbak lettek: „Ruszkik, haza! Ruszkik, haza!”, „Pesten-Budán nagy a talány, hová lett a magyar urán?”, „Szabad sajtót, szabad választásokat akarunk!” Ez bizony már megállíthatatlan lendületet adott az eseményeknek.
Közben a Petőfi-szoborhoz érkeztünk. Itt már sok tízezer emberrel hallgattuk egy ismert színész szavalatát:
„Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!”
Ekkor már forradalmi mámorban úsztunk. Követtük a felhívást: „Gyerünk a Bem-hez!” Később egy nagy tüntető tömeggel továbbmentem a Parlamenthez. Nagy Imre „nyugtató” beszéde, s különösen az „elvtársak” szó hamarosan kiábrándított bennünket. Utána ahhoz a sok ezer tüntetőhöz csatlakoztam, akik a Sztálin-szoborhoz tartottak. A szobrot már nagy embertömeg fogta körül. Valaki felkiáltott: „Döntsük le a zsarnok szobrát!” A rombolás hamarosan el is kezdődött, de a kísérletek sokáig nem vezettek eredményre. A szobor leverhetetlennek látszott. Egy tüntető megjegyezte: „Sztálin még most is kifog rajtunk.” Amikor a szobor végre a földre zuhant, a nap eseményeinek izgalmával elégedetten siettem, hogy elérjem az utolsó HÉV-et.
A következő napokat is Budapesten töltöttem. Egyáltalán nem vettem figyelembe, hogy részben kijárási tilalom volt. Különböző „frontokon” segítettem sebesülteken, élelmiszert szereztem be a harcolóknak, és két ismeretlen férfival felkerestem a kórházat, véradásra. A fegyveres küzdelemben egyrészt lelkiismereti okokból nem vettem részt – nem akartam emberekre lőni –, másrészt még élénken élt bennem a második világháború tapasztalata.
Úgy tűnt, hogy elértük a célt, amikor Nagy Imre kormánya elismerte a forradalom győzelmét. Október 28-án késő este érkeztem Gödöllőre, fáradtan, de nagyon boldogan.
A győzelemnek persze ára volt. Szörnyen nézett ki Budapest: romba dőlt házak, kiégett autók, tankok, tönkretett utak és sínek. Mégsem tettem fel magamnak a kérdést, hogy megérte-e a felkelés. Láttam, hogy a kommunizmust – amiről hívei azt hitték, hogy majd örökké tart – a fiatalok, a munkások és a tisztviselők döntötték meg. Ha az országhatáron túlról nem kapnak segítséget, Magyarországon már 1956-ban vége lett volna a kommunizmusnak.
Menekülnöm kellett
Aztán jött a keserű csalódás, elérkezett november 4-e. Bár tudtuk, hogy veszélyes, két barátommal egy élelemmel megrakott teherautóval visszamentünk a falunkból Budapestre. Ekkor már keresték az egyetemistákat, sokukat már el is vitték. Az állatorvosi egyetem kollégiumában bújtunk el, ahol a két barátom egyetemi hallgatóként lakott. Ott töltöttünk két napot és két éjjelt. Ekkor jött a házmester és azt mondta, nem tud tovább védeni minket. Bár én nem harcoltam, tartottam a megtorlástól, ezért kora hajnalban a társaimmal együtt elindultam Nyugat felé. Nem teljesen együtt mentünk, mert egy csoport mindig feltűnőbb. Az egyik barátom, aki jól tudott oroszul, megkérdezte a Lánchídon álló orosz katonákat, vajon tudják-e, hogy hol vannak. Legnagyobb megdöbbenésünkre azt válaszolták, hogy a Szuezi-csatornánál.
Gyalog, kocsival, teherautóval, majd ismét gyalog mentünk tovább. Egy kis táskán kívül nem volt nálam semmi. Útközben, ha felszálltunk egy teherautóra vagy egy buszra, féltünk, és figyeltük a velünk utazókat. Természetesen nem árultuk el, hogy mire készülünk, ha megkérdezték, azt válaszoltuk, hogy egy szombathelyi barátunkat megyünk meglátogatni. Ők is ehhez hasonló utazási célokról beszéltek, aztán a határ környékén természetesen újra találkoztunk ezekkel az emberekkel. Eljutottunk Herendig, ott kaptunk szállást és másnap még reggelit is. A konyhán dolgozó asszonyok kértek minket, hogy nagyon vigyázzunk magunkra – tudták, hogy mire készülünk. A határig még huszonnégy órát gyalogoltunk, sárban-vízben, élelem és ivóvíz nélkül. Ekkorra a csoportunk már körülbelül nyolcvan fősre duzzadt. Akadt, aki az útszéli kis tócsából próbálta a szomját oltani. Egy fiú említette, hogy kiismeri magát a környéken, hiszen már több csoportot átvezetett a határon. Ennek nagyon megörültünk, biztonságban éreztük magunkat. Akinél volt még valami maradék étel, bor, pálinka, azt örömében odaadta neki. Ettől persze berúgott, és össze-vissza vezetett bennünket a sötét erdőben. Szerencsére kora reggel gond nélkül osztrák területre értünk. Rögtön megjelentek az osztrák segítőink, és tíz órán belül már autóban ültünk, vittek minket Grazba, egy táborba. Három napot töltöttünk ott egy nagy szobában, kétemeletes ágyak között, nők és férfiak együtt. Itt aztán döntenünk kellett, hogy melyik országba szeretnénk továbbmenni. Barátaimmal először Angliát választottuk, s már majdnem vonatra is szálltunk, de ott motoszkált bennünk a gondolat, hátha mégis hazamehetünk – a Szabad Európa Rádió folyamatosan a nyugati segítség közeledtéről beszélt –, s akkor Anglia messzebb van, mint Németország. Ezért döntöttünk végül Németország mellett.
Emigrációban
December 6-án, Miklós napján kerültünk Lindauba, ahol 1957 áprilisáig maradtunk. Ekkor már egyértelmű volt, hogy a forradalom ügye elbukott, így a hazatérésről szó sem lehet. Bár eleinte még reméltük, hogy talán jóra fordul az otthoni helyzet, és néhány hónap eltelte után hazatérhetünk, ez az illúzió a hamarosan meginduló megtorlássorozat miatt füstbe ment. Ennek ellenére akkor még gondolni sem mertünk arra, hogy szüleinket, testvéreinket és barátainkat csak tizenegy év után fogjuk viszontlátni. Egy kastélyban laktunk, negyvennyolc egyetemista. Gyönyörű hely volt, közvetlenül a Bodeni-tó partján. Mindennap öten-hatan voltunk beosztva a konyhára segíteni, emellett naponta háromórás németoktatáson is részt vettünk. Karácsony előtt megkérték a lindaui lakosokat, hogy akinek lehetősége van, vegyen magához hétvégére egy-két egyetemistát. Mindannyian családos helyre kerültünk.
Lindauban el kellett döntenünk, hogy hol szeretnénk tanulmányokat folytatni. Én a hohenheimi agrárfőiskolára jelentkeztem. Itt végeztem 1960-ban, 1965-ben a doktori címet is megszereztem. A doktori munkám befejezése után tudományos munkatárs lettem, s ezen a területen dolgoztam egészen a nyugdíjba vonulásomig. E munkakörben a kutatás és az oktatás mellett diplomások, doktoránsok patronálása volt a fő feladatom. Húsz évig a nürtingeni mezőgazdasági főiskolán voltam vendégelőadó. Az egyetemistáknak minden évben egyhetes szakmai tanulmányutat szerveztem Magyarországra, azzal a céllal, hogy megtapasztalhassák: Magyarország nem csak „Piroschkából, a paprikából, a csárdásból, a cigányzenéből és a Balatonból” áll.
Stuttgartban és környékén – én jelenleg Neuhausenben élek – jó közösség alakult ki, melynek összetartásában nagy szerepe volt és van a magyar katolikus és evangélikus egyházközösségnek, minden magyar szervezetnek, egyesületnek,
és nem utolsósorban a Stuttgarti Magyar Kultúrintézetnek. Utóbbi a magyar kultúrát népszerűsíti elsősorban az itt élő német ajkúaknak, így teszi lehetővé, hogy a már meglévő magyar közösséghez az itteni németek is csatlakozzanak, és közösen, egymás kultúráját megismerve élhessünk békésen egymás mellett.
