A magyar népi építészet egyik első nagy felfedezője az erdélyi származású Kós Károly (1883–1977) volt, aki munkái során a népművészetből merített ihletet. Budapest Főváros Levéltára Teve utcai épületének aulájában nemrég kiállítást rendezett Kós Károly világa címmel. Nagyméretű paravánokon tervrajzokkal, régi fotókkal, magyarázó szövegekkel, Kós Károlytól vett idézetekkel gazdagított remek dokumentációt tártak a látogatók elé.
Szívet melengető érzés volt nézegetni a kőből és fából épített, magas tornyos udvarházak tervrajzait és távlati képeit. Kós és barátai, Zrumeczky Dezső, Toroczkai Wigand Ede, Györgyi Dénes és mások nagy lelkesedéssel tárták fel Erdély népi építészete „fatornyos varázsának” szépségeit. „Végre mégis eszünkbe jutott a nép is. A magyar nép, amely házat épít magának ma is, bútort is csinál, kertet is alakít, vásznat, pokrócot sző, kivarrja azt, ruhát varr, farag és fest, és mindannyiunk tudatával csudálatos, semmi más néphez nem hasonlatos ornamentikája van” – mondta egy előadáson Kós Károly Marosvásárhelyen, 1910-ben.
A budapesti állatkert sokunk kedvenc hétvégi tartózkodási helye. Az itteni épületek nagy része szintén Kós Károly munkája 1912-ből. Csúcsos fatornyával talán az egyik legszebb a madárház. Kós épületeire jellemzők a kicsi ablakok, a fehérre meszelt falak és a sokszor túlságosan is magasnak tűnő, mindent elborító hatalmas tetőzetek és égbe nyúló fatornyok. A Városmajori Iskola és a zebegényi templom ugyancsak ma is látható, eredeti állapotában felújítva, szépen restaurálva. Ahol csak tehette, teljes körű munkát végzett: ő tervezte meg a belső részleteket is. Fontos volt neki az enteriőr kialakítása, a bútorzat, az ágy vagy a székek egyedisége is. Jól látszik ez saját lakóházán, a kalotaszegi Sztánán épített Varjúvárban, ahol az ajtó és a kilincs is az ő alkotói munkáját dicséri.
Kós Károly nemcsak építész volt, hanem író és grafikus is. Ha kellett, könyvet tervezett és illusztrált, ha úgy hozta az erdélyi sors, lapot szerkesztett. Kortársai is polihisztornak tartották. Egyedülálló életútja, gondolkodása, emberléptékű építészete a ma élő ember számára is példaértékű lehet. A közösségért is felelősséget érző és vállaló ember képe rajzolódik ki előttünk – manapság, amikor oly sokszor halljuk, hogy mennyire csak az önmegvalósítás a fontos. Kós azt írja 1918-ban, a nagy döntések idején: „Választanom kellett tehát: a biztos és szép professzori egzisztenciát és építészeti tevékenységem újrafelvételének jó reménységét, ott túl, Budapesten, vagy egzisztenciám teljes bizonytalanságát és a magam meg családom osztozását Erdély magyar népének ismeretlen jövendő sorsában, de itthon. A döntés nehéz volt. Végül ezt írtam az Iparművészeti Főiskola egykori igazgatójának, Gróh Istvánnak: …hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz rám, mint Budapesten. És itthon maradtam.”
