Már a magyarországi nézők is láthatták Beda Docampo Feijóo spanyol rendező Ferenc pápa – Buenos Airestől a Vatikánig című filmjét. Ennek egyik jelenetében egy irodában ketten beszélgetnek, a harmadik alak – egy meglehetősen öreg ember – karjait botjára támasztva ül egy széken, és hallgat. Még akkor sem szólal meg, amikor a fejét végigsimítja az egyik szereplő. Csak ekkor veszi észre a figyelmes néző, hogy nem is tudna, hiszen az csupán egy szobor, Jorge Luis Borges életnagyságú hasonmása.
Amikor Jorge Mario Bergogliót pápává választották, az egész világ kíváncsi volt életének kevésbé ismert részleteire, köztük arra is, kik a kedvenc szerzői. Ferenc pápa az elsők között említette Borgest, akit „nagyon bölcs, mély gondolkodású emberként” jellemzett. Kiderült, hogy néhányszor személyesen is találkoztak. Ferenc pápa több alkalommal is barátjaként beszélt a híres íróról.
Borgest – aki 1899. augusztus 24-én született Buenos Airesben, és Genfben hunyt el 1986. június 14-én – idehaza is ismerik, életművéből sok minden megjelent magyarul. Az argentin író nevét együtt emlegetik az elsősorban Közép- és Dél-Amerikában művelt mágikus realizmus nagy alakjaiéval – például a mexikói Juan Rulfóval vagy a kolumbiai Gabriel García Márquezzel. Borges – a verseken kívül – elsősorban elbeszéléseket és esszéket írt. Több visszatérő témája van, ezek közül most a könyv – és természetesen a könyvtár – szimbólumára, valamint az idő kérdéskörére szeretnék röviden kitérni.
Borges könyvtáros volt, 1955 és 1973 között az Argentin Nemzeti Könyvtár igazgatójaként dolgozott. A könyvek gyerekkora óta nagyon közel álltak hozzá, számára természetes élettér volt a családi könyvtár. Úgy gondolta, hogy „a távcső a látást, a kard a kart toldja meg, a könyv az emlékezet és a képzelet meghosszabbítása.” Bár „Püthagorasz, Buddha és Jézus Krisztus sem írt egyetlen sort sem”, „a Korán az égben íródott és a Bibliát a Szentlélek sugalmazta”. „Ha kinyitunk egy könyvet, találkozhatunk valakivel, aki az emberiség legjobb szellemei közé tartozik” – írja Borges.
De a könyv megszállottjává is válhat az ember. Egy bibliofil mániákusan gyűjtögeti a legszebb és legdrágább kiadásokat, még akkor is, ha tudja, sohasem tudja mindegyiket elolvasni. A könyv képes arra, hogy magába szippantsa a tulajdonosát. Csakúgy, mint a sivatag homokja. Borges Homokkönyv című elbeszélésében egy magányos ember birtokába kerül egy olyan kötet, amelynek se eleje, se vége. Valahányszor csak kinyitja, mindig új – természetesen lenyűgöző – lap tárul a szeme elé. Bár a főhős rabjává válik a könyvnek, képes lesz megszabadulni attól, elrejtve azt a kilencszázezer kötetes Nemzeti Könyvtár egyik polcán.
A könyv eredetileg „az emberi emlékezet meghosszabbítása”. Ezért a Kongresszus című írásban a „világkongresszus” alapítói úgy gondolják, hogy – mivel „minden nemzet minden fiát” képviselik – létrehoznak egy kézikönyvtárat. Ebbe aztán válogatás nélkül bekerül mindenféle szedett-vedett kötet. Végül az egészet elégetik, mondván, hogy az emberek alkotják a világkongresszust, s az mindig volt, és úgyis „mindenütt ott van”. Ez az elbeszélés azért érdekes, mert látszólag jelentéktelenné teszi a könyvet. A kongresszus tagjai rájönnek, hogy az egészre törekedve nemcsak a könyvekre nincs szükségük – mert mindegyik töredékes –, hanem magára a szervezetre sem. A létezés végtelenségét elég egyszer megélni, mondjuk egyetlen Buenos Aires-i éjszakai utazás során.
A fal és a könyvek című elbeszélésben Si Huang-ti, az első kínai császár is elégeti a könyveket. De mi magunk is láthatjuk, hogy a könyvek teljes megsemmisítése értelmetlen és lehetetlen. Mégpedig azért, mert „a könyvtár és a világmindenség szinonimák”. „Az univerzumot (amelyet mások Könyvtárnak neveznek) meghatározatlan és talán végtelen számú, hatszög alakú galéria alkotja… Minden hatszög minden falának öt polc felel meg; minden polcon harminckét azonos nagyságú könyv, minden könyv négyszáztíz oldalas, minden oldalon negyven sor, minden sorban mintegy nyolcvan fekete betű.” A Bábeli könyvtár című elbeszélésében felvázolt bibliotékában minden elképzelhető írás megtalálható, az MCV betűket egyfolytában ismétlőtől az egyetlen értelmes szót tartalmazón keresztül egészen Baszileidész gnosztikus evangéliumáig. Nincs benne két azonos könyv, ám az lehet, hogy van közöttük egyetlenegy, amelyből kiolvasható az összes többi kulcsa. E könyvtárban az ember – a tökéletlen könyvtáros – „keresi Isten, a jövő és saját élete titkait”.
A virtuális valóság sajátos megsejtése a Tlön, Uqbar, Orbis Tertius című novella. Ebben a könyv visszahat az alkotókra és az olvasókra, azokkal szimbiózisba kerül, és mindent átalakít maga körül. A mesélő elmondja, miként bukkant rá az 1917-es Anglo-American Cyclopaedia egy különös kiadására. Ez 917 oldal helyett 921 oldalt tartalmaz, a többletlapokon egy nem létező országot, Uqbart ismertető szócikk olvasható. Később rejtélyes módon kezébe kerül a First Encyclopaedia of Tlön XI. kötete, melynek címe Orbis Tertius. Kiderül, hogy ez a könyv egy kitalált világ módszeres és tudományos igényű leírását tartalmazza. Létrehozója ismeretlen, ám valószínű, nem egy ember áll a hatalmas munka mögött. Később felbukkannak a hiányzó kötetek, majd e világ egyre több részlete kerül nyilvánosságra, mely végül kiszorítja az emberek tudatából a valóságot. Ez a novella ismét arra irányítja rá a figyelmet, hogy a könyvekben azt az emberi tudást és tapasztalatot rögzítették, amelynek a képzelet is meghatározó része. Itt a leírás módja és folyamata önmagában vált fontossá: életre kelt, és rabul ejtette azt, aki megalkotta.
*
Jól ismert Szent Ágoston felkiáltása, amelyet Vallomásaiban írt le: „Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.” Borges gyakran elmélkedik az időről, s miközben sorra hozza a nehéz filozófiai és természettudományos állításokat, könnyed stílusban jegyzi meg azok bizonytalanságát.
Elsősorban Az örökkévalóság története című esszében – melynek címe önmagában egyfajta provokáció, hiszen az időtlennek nem is lehet történetisége – vázolja fel Borges mindazt, amit erről a témáról fontosnak gondol. Megjegyzi, hogy már az ókortól úgy tartották, az isteni örökkévalóságból jön létre az idő szubsztanciája. Az örökkévalóság nem a múlt, a jelen és a jövő összege, hiszen mindegyik egyidejűleg van jelen benne. „Az Úr előtt annyi egy nap, mint ezer év.” A platonista ideákból álló statikus örökkévalóságon azonban túllép az a felfogás, amely Szent Iréneusznál is olvasható. A Fiú örök nemzése, valamint a Szentlélek örök származása azért sajátos, mert dinamikája csak látszólag feltételezi az időt. Valójában ez nem egy folyamat, hiszen időtlen.
Az embernek az örökkévalóságról csak elképzelései lehetnek. Borges is hozzáteszi a maga elgondolását, mely szerint az örökkévalóság a világegyetem emlékezete. Ám a végén, amikor saját elméletét kifejti, ismét előbújik belőle a szépíró. Egy éjszaka, amikor Barracas gyermekkorából ismert városrészében sétált, „az egynemű dolgok tiszta megjelenése”, ha csak egy pillanatra is, nem csupán megszüntették számára a múlt, a jelen és a jövő közötti különbséget, de arra is rádöbbent, hogy az idő puszta látszat. Az elragadtatás nyomán lehetséges az örökkévalóság megsejtése. „Holtunkban visszakapjuk életünk minden pillanatát.” De az is lehet, hogy már a miénk az örökkévalóság, ezt bizonyítják álmaink is. (J. W. Dunne és az idő)
Lehet, hogy ez így van, de nekünk, embereknek mégis az idő jelenti a legnagyobb fejtörést. A Pascal gömbje című esszében Borges azt írja: „a végtelen múlt és jövő, melynek pontjai tőlünk ugyanolyan távolságra vannak, igencsak rémisztő”. A jelen beszorult a múlt és a jövő közé. Olyan gondolkodó is akad – mint James Bradley (1693- 1762) –, aki szerint az idő a jövő felől közelít a jelenhez, mígnem múlttá enyészik. „Folyik az idő, réteken, pincékben, egyre csak folyik a csillagok között.”
Az idő újabb cáfolata című írás szerint nem létezik egyidejűség. Két, egy időben lezajlott esemény csak a későbbi reflexió számára válik egyidejűvé; akkor, amikor történt, még nem volt az, mert a szereplői nem is tudtak egymásról. A katasztrófák és a háborúk „egyazon fájdalom” megjelenései, melyet ezernyi tükör sokszorozott meg. Az ismétlődés ugyanakkor szétszakítja az idő láncolatát, melyet Berkeley egy folyónak, míg Hume több oszthatatlan darabból álló sornak képzelt el.
Az idő anyagából vagyunk. „Az idő folyó, mely magával ragad, ám én vagyok a folyó; tigris, amely széttép, ám én vagyok a tigris; tűz, amely elemészt, ám én vagyok az a tűz. A világ, sajnos, valóságos; én, sajnos, Borges vagyok.” (Az idő újabb cáfolata)
