Mikor él az ember teljes életet? Akkor, ha százhúsz évig él, de végig önző marad? Nem! Csak ha Jézus Krisztust követi. Egyedül ő élt igazán teljes életet. Bár mindössze harminchárom év volt ez: harminc év csendességben, Názáret rejtettségében, majd három év nyilvános működés, s aztán három óra a kereszten. Beszűkülésnek látszik. Pedig ez a teljességre jutás: „Beteljesedett!” – mondja Jézus az utolsó szavával. Ennek titka, hogy mindig az Atya akaratát kereste és teljesítette, így lett teljessé az élete.
Krisztus győzött, megdicsőült, „felmagasztaltatott” – a kereszten. Onnan és oda „vonz magához” mindenkit, ahogyan ígérte. Akik csatlakoznak hozzá, akik összekötik vele az életüket, ő azokban is győz, azokban is megtöri a bűn, a halál uralmát.
„A keresztény győzelem mindig kereszt, ám olyan kereszt, mely egyidejűleg győzelmi zászló is, amit harcos gyengédséggel hordozunk a gonosszal vívott küzdelemben” – írja Ferenc pápa (Evangelii gaudium, 85).
„Ez a győzelem – győzelem a világ fölött – a mi hitünk” (1Jn 5,4). Az örök élet a feltámadt Krisztus ajándéka, melyet a hit által fogadhatunk el. Jézus Krisztus feltámadt, és vele mindazok, akik hisznek benne.
Kérdés, hogy hiszünk-e a feltámadásban. Azt nagyon sokan elhiszik, hogy van Isten, még azt is, hogy Jézusban emberré lett, szépeket tanított, s aztán keresztre feszítették. Azt azonban már kevesebben hiszik, hogy feltámadt.
Mi is a feltámadás? Ha csak úgy gondoljuk, hogy a feltámadáskor Jézus testében újra megindultak a biológiai, kémiai, fizikai folyamatok, s ő visszatért ebbe a földi életbe, tévedünk. Jézus nem visszajött, hanem előrement! Benne beteljesedett, vagyis teljességre jutott az ember sorsa, melyet Isten öröktől fogva szánt nekünk. Benne megdicsőült a teremtett anyag egy része.
Isten teremtette ezt a csodaszép világot, s az embert, az értelmes létezőt, aki rá tud csodálkozni arra, hogy Isten milyen nagyot gondolt róla. „Kicsoda” vagy te? – kérdezi a magyar nyelv. Valóban, az ember – csoda.
Mégis oly sok a világban a probléma. Mi lehet ennek az oka? A mai embernek van értelme, mely a végtelen igazságra van irányítva, s közben azt állítja, hogy nincs abszolút igazság, minden viszonylagos.
Van személye, énje, amely az örök szeretetre van teremtve, s közben tagadja a szeretetet.
Vannak végtelenre irányuló vágyai, és közben tagadja a végtelent. Azt mondhatjuk: minden probléma forrása, hogy az ember elszakadt Istentől, és „kóros istenhiányban” szenved. Meg kell térnie!
Jézus feltámadásából következik a mi feltámadásunk valósága. Milyen sokan nem tudják ezt elhinni! Milyen sok a halott hitű ember, aki bár részesült a keresztségben, mégis a krisztusi hit sírjává lett. Hengerítsük el a követ szívünk ajtajából, hogy bennünk is föltámadjon az igaz hit!
Mi lehet ez a kő? Nagyon sok minden, de tulajdonképpen csak egy: a bűn. Ragaszkodás egy bűnös, rendezetlen kapcsolathoz, egy harag, egy önző megszokás, és még sorolhatnánk. Mind-mind elhengeríthetetlennek látszó kövek.
A bűnbánat, a bűnbocsánat szentségére úgy kellene tekintenünk, mint személyes feltámadásunkra. Szent Pál írja a kolosszeieknek: „Ha tehát ti feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odaföntvalókat!”(Kol 3,1) A szentgyónás szentségében az „odaföntvalók” „idebentvalók” lesznek.
A feltámadott Úr „első ajándéka”, a Szentlélek hengeríti el mindnyájunk szívéről a követ, hogy bennünk is feltámadjon az ő szeretete: a feltétel nélküli, önzetlen, „fáradhatatlan” szeretet. A képesség és készség arra, hogy felismerjük őt testvéreinkben, a családtagjainkban, a mellettünk élőkben, az egyszerű emberekben, sőt, még az ellenségeinkben is.
Az evangélium tanúsága szerint Jézus a teljes embert akarja meggyógyítani, ezért vállalta értünk az áldozatot. Az ő szeretete az igazi szeretet, amely nem kopik el, nem fogy el. Ugyanaz az érzület, ugyanaz a szeretet legyen bennünk is, mint ami őbenne volt! A mi szeretetünket se kelljen kiérdemelni, a mi szeretetünk se függjön attól, mit mondanak ránk vagy hogyan bánnak velünk.
„Az Úr békéje legyen veletek mindenkor!” – szólít meg bennünket a pap minden szentmisén. Az Úr békéjének, béketűrésének legyünk hírnökei! Minden nehéz ember, minden nehéz helyzet a béketűrésünk próbája. Tűrnünk kell a békéért! A feltámadt Üdvözítőtől kapott béke „körülményfüggetlen”.
A feltámadással ugyanis életünk legfontosabb kapcsolata, az Istennel való kapcsolat állt helyre. Jézus azért jött el a földre, azért tanított, azért szenvedett, halt meg és támadt föl, hogy békét hozzon az Isten és az emberek közé. Ez húsvét öröme: „Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat.” Ő pedig így szólt: „Békesség nektek!” Ez a béke, ez a szeretet valóban nem függ semmiféle körülménytől. Ebből a kapcsolatból, ebből a forrásból merítve lesz a szeretetünk valóban fáradhatatlan.
1709-ben pestisjárvány pusztított Gyöngyösön. A ferences kolostorban a házfőnök úgy rendelkezett, hogy zárják be a kaput. Csak egyetlen pap maradt kint, aki ellátta a haldoklókat a betegek szentségével, és eltemette a halottakat. Minden reggel meghúzta a kis kápolna harangját, így üzent a többieknek, hogy még él. Ha nem szólalt meg a harang, a többiek tudták, hogy meghalt, és kiment a következő. Tizenhárom ferences atya halt meg így. Az életük odaadásával tanúskodtak a feltámadásról.
A feltámadás örök igazságát kell megismernünk, mert ez jelenti számunkra az életet, a szeretet teljességét.
Az élő Krisztusról tanúságot tevő, hiteles keresztény életünk legyen elgondolkodtató mások számára, és döbbenjen rá a világ, hogy Jézus Krisztus „a feltámadás és az élet”!
