Gáspár Ferenccel, a Kaposi Mór Oktató Kórház főigazgatói tanácsadó főorvosával, a Polgári Kaszinó és a KÉSZ kaposvári csoportjának vezetőségi tagjával tágas nappaliban beszélgetünk. A falakon a magyar képzőművészet mestereinek művei. Gyerekkorról, hivatásról, hitélményekről, a művészet égi magasokba röpítő erejéről esik szó, és a fotózásról, egy másik régi szenvedélyéről.
– Vallásos és sokat betegeskedő édesanyám meggyőződése szerint az Isten után közvetlenül az orvos következik, ezért már gyermekként elfogadtam igazát, és tudatosan készültem e pályára – mondja Gáspár Ferenc. – Halála előtt néhány évvel árulta csak el: azt hitte, pap lesz belőlem, mert kisgyermekként egyik kedvenc időtöltésem volt, hogy az ünnepi misékről hazatérve, a konyha sarkában székekből „oltárt” emeltem, és hosszasan „eljátszottam” a szertartást.
Akkoriban egy frissen végzett fogorvos lakott albérletben a Gáspár családnál, akivel bámulatos gombfocicsatákat játszottak, s aki példaképpé vált a kisfiú számára. Ferenc meglehetősen könnyen tanult, így rengeteg ideje maradt az olvasásra. Ez évtizedekkel később nagy segítséget jelentett számára egyik érdeklődési köre, a polgárság, a műveltség, az értelmiségi lét elemzésében.
Orvosi tanulmányai végeztével hazatért szülővárosába. Pályája törés nélkül ívelt felfelé; a kórház szájsebészeti osztályának vezetője lett, és egyetlen munkahelyen eltöltött negyven esztendőt követően bejelentette, váltani szeretne. S hogy mi volt a valós ok?
– Isten az embert nem alávetett, hanem partneri viszonyra teremtette. Felruházta értelemmel és szabad akarattal, hogy eszköze és társa legyen egy csodálatos terv megvalósításában, miközben soha nem feledheti szerepét és helyét a teremtés rendjében. Ezzel együtt kell értelmezni indítékomat. Még a zeniten döntöttem el, hogy ha gyógyító tevékenységem során az Isten megsegít, és nem ártok senkinek, és nekem sem árt semmi (feladataim közé tartozott a kóros vérzékenységben szenvedők és a hepatitis C-vírussal fertőződöttek ellátása is), egy előre megszabott időpontban abbahagyom. Másrészről már évek óta foglalkoztatott Kaposvár nagy szülötte, Rippl-Rónai József életének a szakirodalomban számos tévedéssel bemutatott életszakasza: az első világháborúban az olasz fronton eltöltött hetei valós történéseinek feltárása. A kutatás során ütköztem bele a hálahálátlanság mint mélylélektani megnyilvánulás problémakörébe Rippl és Oskar Kokoschka ellentmondásos kapcsolata vonatkozásában, ami új irányt szabott a kutatásnak.
Amikor eredményeit tudományos folyóiratokban publikálta, már újabb kérdéskör foglalkoztatta. A megyei kórház főorvosának, Bodosi Mihálynak köszönhetően országosan is egyedülálló gyűjtemény halmozódott fel a somogyi egészségügy-történet területéről. Gáspár Ferencet vonzotta a hagyaték sorsa, a fehér foltok bemutatása vagy a szükséges hangsúlyáthelyezések.
– Kérésemre főigazgatónk, Repa professzor feladatommá tette e munka elvégzését. Isten különös kegyelmeként éltem meg ezt is, újra azt csinálhattam, amire vágytam, amit szerettem. Gáspár doktor nem a háborgó vizeket elkerülve hajózik, hiszen az elmúlt években alaposan megkavarta a közéletet. Elég, ha csak a kaposvári sétálóutcán felállított szoborra utalok, amely Rippl-Rónait szamárkordén ülve ábrázolja.
– A szamaras kordé ötlete nem tőlem származik, ám védelme rám maradt. Sokan féltették a kaposvári ikont attól, hogy egy kordén ülve kerül közterületre. Meglehetősen agresszív, a város határain túlterjedő pártpolitikai ügyet kreáltak ebből. Nem kis erőfeszítéssel kiszabadítottuk a szobor tervét a köré szőtt hálóból, és megszülethetett Trischler Ferenc alkotása. Megvalósult a cél: bemutatni a nagy sikerek ellenére a világ fővárosából, Párizsból szülőföldjére visszavágyó és ott boldoggá lett ember alakját. Gáspár Ferenc feleségével, Katalinnal negyvenegy éve boldog házasok. Gyermekeik, Kinga és András már kirepültek, de párjukkal és az öt unokával vasárnaponként rendszeresen visszatérnek. A közös ebéd csak ürügy az együttlétre, amikor különös üzenetet hordoz a szó, a köszöntés, és az öröm hatványozottan van jelen.
– A család számomra mindig a megőrzött és felhasznált szegletkövet jelentette, amelyen életem és – szabad kimondanom? – sikereim nyugszanak. A családmodell, amelyben nevelkedtem, és amelyet érdekes módon minden rábeszélés vagy kérés nélkül Kati is elfogadott, az apa kenyérkereső és az anya otthonteremtő, stabil hátteret biztosító szerepén, a feladatmegosztáson alapul. Ebben a modellben az anyák első gyermekük megszületését követően saját akaratukból váltak „főhivatású anyákká”, tanult hivatásuk feladását nem tekintették áldozatnak, ezért soha nem kellett hiányérzettel, frusztrációval küzdeniük. Együttesen, közösen, valamennyien: ezek a kulcsszavak érvényesültek a mindennapokban, a szentmiséken való részvételtől a nyári programokig. Gáspár doktor nemcsak régi történeteket őriz. Talán még nem is tudta túltenni magát egy majdnem végzetessé lett eseményen. Miután leánya életet adott ikerlányainak, veszélybe került az anya élete. Imádkozók hada kérte az Urat, tegyen csodát. A kérés meghallgattatott.
– Hiszek a csodákban, s nem rangsorolom őket. Maga az élet, az, hogy itt beszélgethetünk, önmagában is csoda. Csoda lehet a gyógyulás, Kinga teljes felépülése, de az ibolya, a rózsa illata s egy legördülő könnycsepp is. Teológusok vagy hittanárok biztosan nem örülnek, ha azt mondom: a csodában az a csoda, ha felismerjük. Számomra nem az az igazi csoda, hogy a Vörös-tenger szétvált a zsidók előtt, és száraz lábbal keltek át rajta, hanem az, hogy el tudtak menekülni az egyiptomi fogságból.
Vagy napjainkban: Medjugorje. Minden szükséges segítséget, lelkipásztori buzdítást, érvelést, tanúságtételeket megkaptam vele kapcsolatban, de a kételkedés megmaradt bennem. Számomra nem a jelenések folyamatossága, hanem az ott történő megtérések, a lélek békéjének meglelése, a megnyugvás, a megerősítés a csoda, és az, hogy hazatérve családok forrnak össze, emberek találnak újra egymásra.
A csodát fotóin is megragadja. Képei gyakorta kapnak díjakat hazai és nemzetközi fotótárlatokon. Kiállítási megnyitóiból pedig a képzőművészetet szerető és értő ember alakja bontakozik ki. Sokan műgyűjtőként is számon tartják. A művészettörténész szakma tisztában van vele, mely művészek esetében fordulhat hozzá kéréssel, és ő minden esetben rendelkezésükre bocsátja a szükséges alkotást, és soha nem kérte még, hogy egy-egy tárlaton tulajdonosként szerepeljen a neve.
– Együtt élek a művekkel, nem belőlük és nem értük – magyarázza. – Csupán az igényes polgári életforma szükséges kellékeinek tartom őket. Ezért is hálával tartozom feleségemnek, aki időben visszafogott, amikor elkapott a hév egy-egy alkotás megszerzéséért. A rájuk szánt összeg így megmaradt családi utazásainkra. Több nagy gyűjtővel tartom a kapcsolatot, beszélgetéseink nagyszerű szellemi kalandok, bár közülük sokan váltak a műtárgygyarapítás rabjaivá; néhányuk esetében ez már bálványimádásba torkollik. Látja, az is csoda lehet, hogy úgy gondolhatom: ezen a téren is megkaptam a kegyelmet a helyes arányok megtalálásához.
