– Kering egy okosság a Facebookon, mely szerint vannak emberek, akik az életünk részei, s azok is maradnak, így ha elmentek, úgyis visszatérnek. Míg azok, akik nem tartoznak igazán hozzánk, előbb-utóbb kilépnek az életünkből, de vissza már nem jönnek. Ez alapján úgy tűnik, nincs sok dolgunk, a kapcsolataink magukat alakítják…
– Ha fontosnak érzünk valakit, nem kezeljük könnyedén, nem mondjuk, hogy jött és ment, fogadjuk el, hogy nincs többé! Ha számít nekünk a másik, mindent meg kell tennünk azért, hogy a kapcsolatunk életben maradjon. Mindent, ami tőlünk telik. Ha viszont a másiknak ez nem elég, akkor nem tehetünk mást, mint hogy elengedjük. Az elengedés képessége személyes érettségünk függvénye: minél éretlenebb személyiség valaki, annál merevebben ragaszkodik ahhoz, amit sajátjának vél, és minél érettebb, felnőttebb, annál inkább felfogja, ha a másik mást akar, s bár fáj, elengedi.
– Ragadjuk ki kapcsolati hálónk egy szálát, a házastársi kapcsolatot! Mit mondhatunk róla?
– Egy 2011-es statisztika szerint mintegy harmincötezer házasságból több mint huszonháromezer végződik válással – ez elgondolkodtató, már-már ijesztő. Meg kellene néznünk, milyen elvárásokkal házasodnak a felek! A házasság ugyanazokon a fejlődési szakaszokon megy keresztül, mint a személyes életünk. Kezdetben erős a szimbiózis anya és gyermeke között, s ugyanígy a házastársak között is: nagy a szerelem, minden felhőtlen, észre sem veszik, ha valami nem az elvárásaik szerint történik. Idővel azonban elkezdik egymást reálisabban látni, s bekövetkezik egyfajta eltávolodás, hasonlóan ahhoz, ahogyan az anya és a gyermek kapcsolatában is elkezdődik egy idő után a leválás. A házasság kezdeti szakasza után felfedezzük, hogy összetartozásunk ellenére mégiscsak két külön ember vagyunk, saját célokkal, saját igényekkel. Ekkor következik az egyensúlyozás: ha képesek vagyunk elfogadni egymást, felnőttként viszonyulni a másikhoz, kialakulhat a szeretetteljes együttélés, melynek során nem elvárás, hogy a másik pont olyan legyen, mint mi, hanem mindketten önmagunk lehetünk, s egymásra figyelve még inkább kiteljesedhetünk.
– Létezhet-e olyan helyzet, hogy be kell ismerni: a házasság már valóban nem menthető?
– Addig működhet jól egy házasság, amíg mindkét fél tesz érte. Ha csak az egyikük próbálkozik, immár sokadszor, de a társa nem hallgatja meg, előfordulhat, hogy nincs mit tenni. Például ha a férj megígéri, hogy többet nem iszik, minden más lesz, de egy hét múlva ugyanott tart… A felesége adhat neki újabb és újabb esélyt, csak az a baj, hogy ebben végül az ő élete is tönkremehet. Ilyenkor el kell gondolkodni, engedheti-e, hogy férje magával rántsa, vagy felelősséggel tartozik a saját életéért. Ha rombolóvá válik egy kapcsolat, ha bántják, tönkreteszik egymást a felek, ha nincsenek tekintettel a másikra, érdemes átgondolni, hogy nem jobb-e külön. A rossz kapcsolat testileg és lelkileg is megbetegítheti az embert! Ám nem vagyok a válás híve, mert láttam már kapcsolatokat, amelyek a nehézségek ellenére is megtartók maradtak.
