A félelem, az ellenszenv a gonosz lélek műve

Fotó: Lambert Attila

Milyen céllal utaztak Egyiptomba?

– Tavasszal Irakban jártunk, most Egyiptomban. Az emberek gyakran kérdezik a véleményemet a migránsválságról és sok más kérdésről. Ahhoz, hogy valaki felelősen hozzászóljon egy témához, fel kell készülnie. Mostanáig sosem jártam ezekben az országokban, gondoltam, nagyon jó lenne, ha a helyszínen látnám, milyen gondokkal, bajokkal küzdenek. Nem szépen kozmetikázott helyeken jártunk, hanem az életben: nyomornegyedben, szegényiskolákban, árvaházakban. Kicsit betekintettünk ennek a száznégymilliós országnak a mindennapjaiba, amennyire négy-öt nap alatt lehetett. Különösen kíváncsiak voltunk a Kopt Egyházra, erre az Egyiptomban élő tizenötmilliós keresztény közösségre, amely körülbelül a lakosság tíz százalékát jelenti.

Találkoztak Tavadrosz pátriárkával, a kopt pápával is. Milyennek látták a Kopt Egyház életét?

– Engem meglepett a Kopt Egyház a hétezer férőhelyes székesegyházával. Az arányok kedvéért: a budapesti Szent István-bazilika kétezer ember befogadására alkalmas. Amikor Irakban megkérdeztem, az emberek hány százaléka jár templomba, először nem is értették a kérdést. Kiderült, hogy mindenki jár templomba, aki meg van keresztelve. Ez egy nagy, élő közösség, rengeteg templomuk van. Hivatalosan tizenkét-tizenhárom millióra becsülik a kopt keresztények számát, de ők azt mondják, tizenöt­mil­li­óan vannak.
Elmentünk minden szerzetes atyja, Remete Szent Antal barlangjához. Ő volt az, aki elsőként vette komolyan Jézusnak a gazdag ifjúhoz intézett mondatát: „Menj, add el mindenedet, árát oszd szét a szegények között, és jöjj, kövess engem.” Meglátogattuk a Kairótól kétszázötven kilométerre a sivatagban található kolostorát.
Élő ott az Egyház, egy háromszáz hektáros területen ma százhúsz szerzetes él. Nagy élmény volt számomra belépni Szent Antal barlangjába. Nem voltak hollywoodi díszletek, csak a sivatag, aztán egy nagy hegy, amelyre felmegy az ember, és egy kis barlangocskát talál. Hiszem, hogy Remete Szent Antal tényleg találkozott ott az élő Istennel.
Mindenütt nagy szeretettel fogadtak. Nagyon csodálkozom, hogy ilyen kevesen indulnak el oda. Mi voltunk a nagy európai testvérek, ültünk a pátriárkák között, Sajgó Szabolccsal összenéztünk, és egy kicsit elszégyelltem magam, hogy ilyen kevesen látogatunk el hozzájuk. Meg kellene hívni őket is. Bécsből Kairó, Irak három óra repülőút. Ezeknek az embereknek több nyelven beszélő papjaik vannak. Olyan mély keresztény misztika, tanítás birtokában vannak, hogy merem állítani, a híveink bármelyik templomunkban szájtátva hallgatnák őket. Remete Szent Antal kolostorában több szerzetessel is beszélgettünk, bármelyik egyetemen megállták volna a helyüket. Mély hittel és jókedvvel, derűvel élnek. A hetvenes-nyolcvanas években Erdélyben is lehetett találkozni ilyen szerzetesekkel, akik mindent tudtak, és mindenből viccet is tudtak csinálni. Jézus Krisztusról úgy beszéltek, hogy az ember kinyújtotta a kezét, és szinte meg tudta érinteni. Merjünk bízni bennük.

Milyen jelei vannak az életükben annak, hogy vértanú Egyházhoz tartoznak?

– Az egyházi elöljárók meghívtak kávézni, beszélgetni, és utána, nagy meglepetésünkre, a fogadóteremben huszonnégy olyan ember várt minket, akinek rokonai, férje, felesége, gyermeke, szülei mártírhalált haltak. Megrázó volt; egyenként beszámoltak arról, hogy mi történt, és hogyan élik meg, miként dolgozták fel a veszteségüket. Egy éve sincs, hogy a székesegyház mellett egy kisebb templomban pokolgép robbant. Ott volt egy anyuka, aki két lányát vesztette el. Ott volt a fiával egy apuka, akinek az egyik gyermeke, meg egy férfi, akinek az ikertestvére és a felesége is vértanúhalált halt. Bementünk a mártírok múzeumába: magas székeken sorakoznak a relikviák, ruhadarabok, személyes tárgyak, a szék támláján pedig ott van a vértanú képe. A tárlaton azok vezettek végig minket, kézen fogva, akiknek a rokonait ott láthattuk a fotókon. Nagyon megrázó volt. Meghívtam őket a jövő év nagyböjtjére. Úgyis hívnak engem prédikálni ide-oda, gondoltam, szervezünk együtt egy körutat.
Mi annyira el vagyunk itt foglalva a magunk gondjaival, bajaival, hogy már attól sírógörcsöt kapunk, ha valaki rosszul néz ránk – és ezeket a mély fájdalmakat nem érezzük át. Én sokat épültem azáltal, hogy láttam, milyen szépen dogozták fel a veszteséget. Megrázó volt látni, hogy arra is gondolnak, lesz ennek még folytatása: sok üres szék is volt a múzeumban.

Milyen politikai helyzet áll a támadások hátterében?

– Több emberrel beszélgettünk, helyi koptokkal, és mind azt mondták, hogy nem az Iszlám Egyház vagy az állam indított ellenük hajtóvadászatot, hanem egyszerűen adott egy nehéz helyzet. Kairó hatalmas város, amelyet a hatvanas években négy-öt milliósra terveztek, de ma huszon­há­rom­millióan élnek itt. Hihetetlen nagy kihívásokat jelent ez: az áramellátás, a forgalom… Nagy a feszültség a városban, és vannak emberek, akik ilyen elkeseredett cselekedetekre ragadtatják magukat. Az ellenzék vezéreit, a Muszlim Testvériség sok tagját hivatalosan halálra ítélték és kivégezték. Ott a pártok sajnos nem csak a parlamentben beszélik meg a véleményüket. Egyiptom nagyon függ a turizmustól, és minél rosszabb a híre, annál kevesebb a turista. Az ellenzéknek mindegy, hogy egy turistabuszt, egy iszlám mecsetet vagy egy kopt templomot pusztít-e el, a lényeg csak az, hogy bukjon meg a kormány. A hatalomért folyik a harc.
Számunkra furcsa, hogy minden sarkon rendőrök állnak. Ha egy templomba be akarsz jutni, mágneskapu és golyószórós templomőrök fogadnak. Nem demokrácia van, hanem diktatúra, egy katonatiszt magához ragadta a hatalmat. Ez látszik mindenütt, tele van rendőrautókkal a város. Az európai embernek azt kell megértenie, hogy ezek a társadalmak nagyon súlyos demográfiai problémákkal küzdenek. Jártunk egy iskolában, ahol négyen-öten ültek a kétfős padokban, az egyik osztályban száznál is többen voltak a gyerekek. Képzeljük el, mi történne, ha Budapest lakossága húsz év alatt megnégyszereződne! Az iskolák, a kórházak mind kicsik lennének, mindenből kevés volna… Jártunk egy keresztény negyedben, ahol hetvenezer ember él, a szemetet válogatják. Romániában is vannak nyomornegyedek, ott is turkálnak emberek a szemétben, de Kairóban elképzelhetetlen méreteket ölt mindez.

Jártak az Al-Azhar Egyetemen is. Lehetségesnek tartja a keresztény–muszlim párbeszédet? És az együttélést a hétköznapokban?

– A párbeszédre azt mondták, nem működik, és nincs is alapja. A mohamedán ember egyistenhívő, neki az, hogy Jézus Krisztus Isten, hogy van Szentháromság és Eucharisztia, egyszerűen bálványimádást jelent, amit ószövetségi alapon elítél. A pátriárkák is azt mondták, hogy az együttélés elképzelhető, de párbeszéd nincsen. Az Al-Azhar Egyetemen is az derült ki, hogy teológiailag nincs alapja a párbeszédnek. Úgy gondolják, a saját hitüket, istenüket gyaláznák meg ezzel. Szóba állni, az más dolog, az együttélés lehetséges. Azt hiszem, Jézus Krisztusnál „pattog a labda”. Nekünk ő Isten, nekik pedig próféta. Én nagyon boldog lennék, ha Jézus meg tudná győzni őket arról, hogy ő a „nagyfőnök”, és szeret minket. Ha én azt mondom egy muszlimnak, hogy Isten gyermeke vagyok, akkor méltónak talál arra, hogy megkövezzen. Mert csak az Isten szolgája lehetek, Isten gyermeke nem, az ő meggyőződése szerint bűn ezt mondani.
A hétköznapokban az emberek nem sokat gondolkoznak ezeken, együtt élnek. A házak falán a keresztény negyedekben sokfelé ki van téve a kereszt, és sok graffitit is láttam, le is fényképeztem: a keresztény politikusnál a félholdban ott van a kereszt. Nem árulnak zsákbamacskát.
Fontos megérteni, hogy az egyiptomi koptok a fáraók leszármazottai, az egyiptomi kultúra részei. Hogyan lett ebből mohamedán világ? Egyiptom a Bizánci Birodalomhoz tartozott, amikor 620 körül az Arab-sivatagból érkező négyezer harcos lerohanta. A lakosság mellettük állt, mert azt gondolta, ez jó alkalom arra, hogy elszakadjanak Bizánctól. Az arab hódítók mindent megtettek, hogy szép szóval, pénzzel, fegyverrel iszlám hitre térítsék az embereket. Kétszázötven évvel később már többségben voltak, az 1300-as évekre pedig a koptok már a nyelvüket is elvesztették. A mohamedánok úgy gondolják, az ő hitük magasabb rendű, értékesebb, ezért megtesznek mindent, hogy áttérítsék az embereket. Sok keresztényből lesz iszlámhitű.

Árvaházban is járt, elvitte a csíksomlyói Szűz Mária szobrát.

– Kíváncsi voltam, hogy halad Egyiptomban a gyermekvédelem. A püspök úr elvitt egy katolikus árvaházba, ott azzal fogadtak, hogy egy felmérésen hatvanezer gyermekvédelmi központ közül ők lettek az elsők. Hatemeletes épület, száz gyerek. Zöldövezet nincs, csak a Nílus szigetén, de oda csak bizonyos klubok tagjai léphetnek be, akik magas tagdíjat fizetnek.
A gyerekek kedvesek voltak. Imádkoztak, énekeltek. Pont olyan aranyosak, mint a miénkek. Az ember megcsavarja az orrukat, kicsit feldobja őket, és ugyanúgy kacagnak, mint a mi gyerekeink. Nagy élmény volt köztük lenni, és látni, hogyan élnek.

Milyen érzésekkel tért haza Kairóból?

– Mindig úgy gondoltam, hogy a nagy kérdésekben le kell térdelnünk a „nagyfőnök” elé. Európában sokan úgy imádkoznak, ahogy Háry János a csata előtt: „Uram, most ne segíts, csak csodálkozz!” Valahogy itt mi azt gondoljuk, meg tudjuk oldani a világ dolgait: kicsi határzárral, ezzel-azzal. De én azt mondom, hogy sokkal komplikáltabb a világ. Írtam egy levelet a gyerekeknek: „Mindig ácsingózunk a Kisjézusnál, hogy mit hozzon nekünk… Azt mondom, készítsünk neki mi egy szép kis koronát, rajzoljuk le, vágjuk ki, varrjuk meg, és adjuk oda Jézuskának, annak jelképeként, hogy legyen ő a mi királyunk. Sokszor üljünk le a lába elé, hogy mondja el, hogyan tovább. Mert azt hiszem, nagyon fontos, hogy Isten megszólaljon, és utat mutasson nekünk, mert nagy átalakulás előtt áll a világ.”
Az abortusz hét-nyolc millió áldozata nagyon hiányzik innen, a Kárpát-medencéből. Afrikában húsz évvel ezelőtt még ötszázmillió alatt volt a népesség létszáma, jelenleg egymilliárd fölött van. A gyerekek közül sokan nem járnak iskolába, tizenhárom-tizenhat évesen már gyereket szülnek. Ez a nők kitörési lehetősége, így nagyon sok gyereket vállalnak. Azt hiszem, ez a legnagyobb kérdés itt. Márton Áron azt mondotta, hogy az erdélyi csatát nem a magyar katonák, hanem a magyar anyák veszítették el. Én azt gondolom, Európát nem a katonák fogják elveszteni, hanem az európai asszonyok.

Mi lehet a reményünk?

– Remény van. Meg kell nézni a vértanúk képeit. Javasoltam is: sok iskolánk, kollégiumunk üresen áll, a polgármesterek hirdessenek ösztöndíjat kopt keresztény fiataloknak, ha vállalják, hogy becsületesen tanulnak. Ezzel egyfelől irgalmasságot gyakorolnánk irántuk. Másfelől pedig jó lehetőséget is látok abban, ha bátrabban fogadunk be tanulni vágyó keresztény fiatalokat. Régen kötött már vérszerződést a hét törzs, én el tudnám képzelni, hogy egy nyolcadik vagy tizenegyedik törzzsel, a koptokkal tudatosan „vérszerződést” kössünk. Csak előre lehet menekülni.
Bármerre mentem is a nagyvilágban, azt tapasztaltam, hogy Isten selejtet nem teremt. Ezek az emberek ugyanolyan nagyszerűek, mint a máshol élők. Leül az ember velük bárhol a városban – a koldusasszonnyal, a piacos nénivel, a gyerekekkel –, ha a bábeli nyelvzavar nem volna, ugyanazok lennénk. Isten jó anyagból teremtette a világot. Biztos, hogy a félelem, az ellenszenv a gonosz lélek műve. Sokkal jobban kellene bíznunk egymásban, nyitottabbaknak kellene lennünk. Voltam Irakban mohamedán menekült házában, kedvesen fogadott, beszélgettünk mindenről, a televízióban a Mr. Bean ment éppen, együtt kacagtunk a viccein. Nem vagyunk mi annyira mások! Én optimista vagyok.
Az árva gyerekeket mindig azzal biztatom, hogy a meccs még nincs lefújva. Rajtunk múlik, hogy a végén győztesként vagy vesztesként fogunk-e levonulni a pályáról. Szoktam nekik mondani: „Biztos kaptatok pár gólt, különben nem lennétek árvaházban. Ha leültök nyafogni és hisztizni, újabbakat fogtok kapni, mert a világ nem mindig irgalmas, de ha játszotok, ha küzdötök, akkor akár győztesek is lehettek.” Ugyan­ezt mondanám a politikusainknak és az én drága népemnek is: a meccs nincs lefújva. Ne borítékoljuk előre, hogy mi Európában csak vesztesek lehetünk. Isten bizonyára nem azt akarja, hogy Európa értékei a sárba hulljanak, és vad hordák mindent széttapossanak, hanem azt szeretné, hogy exportáljuk az értékeinket, a kincseinket.
Jézus nem a félelem lelkét adta nekünk. Ha Isten lennék, és azt látnám, hogy te ott a teli asztalnál ülsz, és dobálod le a csirkecombokat, a másik meg éhezik, azt mondanám: „Fiúk, ezt valahogy el kell osztani!” Mitől volnék én értékesebb, mint az a másik ember?