Az átlag zenehallgatónak a műfajról a Genesis, a Yes és a Pink Floyd juthat az eszébe. A szakemberek – akik a progresszív rock születési anyakönyvébe 1969-et írnának – mégis inkább a King Crimsont említik először. A zenekar In the Court of the Crimson King című albuma lenne ezek szerint az első olyan rocklemez, mely a stílus meghatározó jegyeit már magán viselte. Az viszont igaz, hogy a fenti három együttes tette népszerűvé, mindenki számára emészthetővé a röviden csak progrocknak nevezett irányzatot.
De miben különbözik ez a műfaj a többitől? A fent említett kimunkáltság például azt jelenti, hogy a megszokott háromperces dalok helyett hosszú, akár húsz-huszonöt perces számok jellemzik. Sőt gyakorivá váltak a konceptalbumok, ahol az egész lemez zenei világa és szövege összefügg. Erre legjobb példa a Genesis The Lamb Lies Down on Broadway és a Pink Floyd The Wall című lemeze. A hosszabb lélegzetű darabok arra is lehetőséget adtak, hogy egy-egy számon belül – akár többször is – a gyorsabb és a lassabb, a keményebb és a líraibb részek váltogassák egymást. Akönnyűzenében megszokott hangszerek mellett pedig megjelentek más instrumentumok is: például a lengyel Belive a hegedűt használja előszeretettel, míg az amerikai Dredg a csellót.
A műfaj a hetvenes évek első felében volt népszerűségének a csúcsán. Ám a Genesisből 1974-ben kilépett Peter Gabriel, a King Crimson 1975-től öt évre gyakorlatilag eltűnt a zenei életből, a Yes pedig az évtized második felétől már csak árnyképe volt önmagának. Bár az említett együttesek – így a Pink Floyd is – tulajdonképpen máig léteznek, a progresszív rockot már nem ők jelentik. A kilencvenes években feltűntek azok a zenekarok, melyek úgy vállalták tudatosan a nagy elődök követését, hogy valójában túlhaladták őket, a műfajt pedig megváltoztatták. A neoprognak nevezett irányzat tudatosan fordult a dallamosság felé, a progmetál pedig a kemény hangzásba olvasztotta a progresszív rock tökéletességre törekvő elemeit. Előbbit napjainkban a brit Marillion és a Porcupine Tree, utóbbit az amerikai Dream Theater és a lengyel Riverside műveli magas színvonalon.
A furcsa nevű Porcupine Tree-nél érdemes megállni egy pillanatra. Ha valaki ugyanis arra kíváncsi, mivé lett a progresszív rock, annak náluk kell kutakodnia, illetve hallgatóznia. Egyrészt azért, mert intellektuális szöveg, kifinomult hangzás és sallangmentes, csak a lényegre összpontosító koncertek jellemzik ezt a zenekart. Emellett itt az is jól látható, hogy a műfaj egy-egy zseniális zenésze hogyan bontakoztatja ki tehetségét. Az énekes-dalszerző-gitáros Steven Wilson ugyanis nem csak a Porcupine Tree meghatározó tagja. Sokoldalúságát az is bizonyítja, hogy a No-Man (melynek neve John Donne soraira utal: „senki sem különálló sziget”) és a Blackfiled nevű formációkban is igencsak tevékeny. Előbbi már a hatodik, utóbbi – melyet Aviv Geffen izraeli zenésszel alakított – pedig a negyedik lemezénél tart. Wilsonnak azonban még így is maradt szabad energiája, ötlete. Producerként ugyanis közreműködött a svéd Opeth progmetál zenekar Heritage (2011) és a brit Anathema, a doom és a progresszív rock elemeit ötvöző együttes We’re Here Because We’re Here című 2010-es albumán.
A műfaj manapság reneszánszát éli. Kedvelői tehát kíváncsian várhatják, hova fejlődik tovább. Elvégre a progresszív szó mégiscsak ezt jelenti.
