Azt a napsütötte domboldalt, ahol a henyeboroszlán tenyészett, és ahol gyakran láttam Közép- Európa legnagyobb kígyóját, a villámgyors mozgású haragos siklót, mára teljesen benőtte az erőszakosan terjedő feketefenyő. A haragos sikló eltűnt, de egyre ritkábban találkozom a korábban gyakori apró pannongyíkkal is. Azokra az évekre talán csak a most is virító tavaszi héricsek emlékeztettek.
Leültem egy kényelmes, lapos sziklára, ahol akkoriban is üldögéltem néha, míg a környéket távcsöveztem. Most csak a madarakat hallgattam, barátkák, vörösbegyek, erdei pintyek énekeltek a közeli erdőben. Szép volt a koncert, de a kövirigó flótája nagyon hiányzott. Ragyogva sütött a nap, most is méhek érkeztek a héricsek sárga szirmai közé, de valahogy mégis más volt minden.
Hirtelen úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Valami mozdult a közeli galagonya alatt. Odanéztem, de nem láttam semmit, aztán egy földig hajló ág alól lassan, nagyon óvatosan előbukkant egy zöld gyík. Arasznyira előtte már napfényben fürdött a kopár gyep, oda indult sütkérezni, felmelegedni, de látott engem, és habozott. Tudtam, ha nem mozdulok, előbbre fog jönni. Néhány perc múlva valóban megmozdult. Megindult a fény felé, de csillogó szemeit közben folyton rajtam tartotta. Smaragdzöld teste felizzott, amikor a napsütötte részre ért, ha felemelte a fejét, égszínkék torkát is láttam. A zöld gyík a legnagyobb hazai gyíkfaj, a hímek akár negyven centiméter hosszúak is lehetnek. Ez nem volt akkora, de nagyon szép példány volt, és újra emlékeket ébresztett bennem. Régen gyakori volt a zöld gyík ezeken a dombokon, ez pedig az egyetlen, amit a mai bejárás során láttam. Időközben a gyík teljesen megnyugodott. Elnyújtózva élvezte a napsugarakat, néha a szemét is lehunyta, de gyorsan újra kinyitotta, és felém pillantott. Távolabb karvalyposzáta emelkedett énekelve a levegőbe. Szeretem ezt a szép, hamvasszürke, alsótestén keresztben sávozott, habos mellű madarat, mindig örömmel hallgattam a citromsárga szemű hímek énekét. Amíg a madarat néztem, teljesen megfeledkeztem a gyíkról, és amikor felálltam, már csak eltűnő farka hegyét láttam a bokor alatt. Sajnáltam, hogy megijesztettem, de tudtam: rövidesen újra előbújik, hogy folytassa megszakított napfürdőjét.
Fotó: Bécsy László
