Homályosan olyan érzésünk van, mintha afféle színpadtechnikai show-t látnánk, mintha volna ebben a „tűzijátékban” valami magamutogató. A gépezet tizedmásodpercekben mérhető precizitással működik, a profizmus e foka mindenki számára tiszteletet parancsoló kell hogy legyen – valami még sincs rendben vele. Talán az a gond, hogy „túl tökéletes”, túl olajozott, és ennek folytán kissé lélektelennek hat – noha nyilvánvaló, hogy ennyi és ennyiféle közreműködőt, köztük gyerekeket összefogni csak már-már katonai fegyelem fenntartásával lehetséges. A látvány pazar, a színpadkép gyakori változásában pedig rengeteg kreativitás és alaposan átgondolt – bár néha enigmatikus – koncepció nyilvánul meg. Az a „nagy karmester”, aki ezt a zenei, prózai és táncos komponenseket elegyítő produkciót képes egyben tartani, láthatóan kivételesen biztos a dolgában.
Ez a bemutató az új, Vidnyánszky által igazgatott Nemzeti Színház első nagy „presztízsprodukciója”. Paul Claudel és Arthur Honegger műve nem a klasszikus értelemben vett színdarab – megalkotói színpadi oratóriumnak nevezték, amely elnevezés már eleve ambivalens – , a szó szűkebb értelmében nincs „sztorija”, a máglyahalálra készülő Jeanne d’Arc látomásainak sorozatából áll. Egy tizenkilenc éves korában halálra adott, egyszerű lányt ismerünk meg belőle, akit Isten választott ki csaknem emberfeletti feladatára, egy ország egyesítésére, királykoronázásra. Élete, alakja a legélesebben veti fel egyén és történelem viszonyának kérdését, amelyre nem lehet megnyugtató válaszunk. Az egyénnek ugyanis soha nem lehet „igaza” a történelemmel szemben, és csak a legritkább esetben képes akkora hatással lenni a történelem folyására, mint Jeanne d’Arc. Valójában soha nem tudhatjuk, hogy tetteink hogyan viszonyulnak a történelemhez, ahogyan azt is csak sejteni szoktuk, egészen pontosan mit kívánhat tőlünk Isten. Sokszor megesett már, hogy magukat Isten által nagyra hívatottnak tartó személyiségek úgy tűntek el a történelem süllyesztőjében, mintha meg sem születtek volna. Tériszony fogja el az embert, ha igazán belegondol, mit jelent az egyén, ráadásul egy kicsiny és tudatlan lány igazságát szembeállítani minden és mindenki mással: személytelen erőkkel, törvényszerűségekkel, véletlenekkel és gonoszsággal. Rettenetesen fájdalmas elfogadni, amit a darab sugall, hogy Johanna oldalán Isten állt, a másik térfelet pedig a tobzódó gonoszság, a politikai kártyajáték lakta be magának. Ahogyan abba is szinte lehetetlen belenyugodni, hogy Isten, aki elég erős volt hozzá, hogy akaratát Johannán keresztül érvényesítse, hallgatott, amikor odaadó hívére ráuszultak az ördögi gonoszság fenevadjai.
Számomra Tompos Kátya nem eléggé meggyőző Johanna: mintha mindvégig ugyanazt a néhány mondatot mondaná, kiáltozná a másfél órás előadás során, vagyis ő maga is olyan statikus, mint az egész darab. Hangja inkább árvaságát felpanaszló, jajongó, mintsem történelemformáló elhivatottságról és magabiztosságról tanúskodó. Hasonló a helyzet Blaskó Péter Domonkosával, aki ugyanazon tónusban sajnálkozik és kesereg minden jelenetben, amivel talán azt próbálja érzékeltetni, hogy a történelem és a gonosz erőihez képest még egy szent is kicsinynek és tehetetlennek érzi magát.
A Johanna a máglyán kivételesen sötét vízió, amelyet csak az utolsó jelenet old, kissé váratlanul és logikátlanul. „Hatalmas az öröm, erősebb mindennél, hatalmas az Úr” – énekli zárásként a kórus. Hitünk, reményünk szerint végső soron csakugyan így van, de ez sem a darab, sem az előadás egészéből nem következik.
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
