Hosszú évek múltán valahogy így találtam rá újra Nagy Ferenc fafaragóra – pontosabban már csak hátrahagyott alkotásaira – Tabon, ebben az állandóságában is változó arcú kisvárosban, ahol megállt velem az idő. Műveit bemutató állandó kiállítása, a helyi galéria előtt visszaemlékeztem régvolt találkozásunkra a szűk kis szobában, ahol övéi, a szebbnél szebb öregasszonyokról készült faszobrai között beszélgettünk. Mindaddig, míg nem néztem a szemükbe, csak az én ezerráncú nagyanyámat láttam szépnek. Nem tudtam, hogy a szépség nemcsak külső vonás, hanem a lélek belső ragyogása is, amit fel kell fedeznünk, egy futó pillantással nem vehetjük észre. Nem tudtam, hogy a görnyedt vállnak súlya van, s az összekulcsolt kéz nemcsak szoros kötelék, hanem légies tünemény is, olyan gesztus, amely égbe repíti a lelket. Az enyéimet láttam viszont a szobrokon úgy, ahogyan Czine Mihály olyan szépen megfogalmazta: „Gyönyörűt láttam, magyar vésővel faragott magyar arcokat…” Az idézett fölirat ott olvasható az 1983-ban megnyílt, majd 1999-ben, a hagyatéki anyaggal gazdagított kiállításon. Arra emlékeztet, hogy a faragványokat, szobrokat szemlélve egy honfoglaló népre vagy akár önmagára ismerhet a betérő.
Az alkotások nemcsak témájukban, de motívumvilágukban is a régmúlt időket idézik, amikor az állattenyésztő, egykor nomád életmódú pásztornép új hazát keresett. Az első nagy nemzetközi sikert arató, a hun–magyar mondavilágot és a honfoglalást megjelenítő szarukürt sajnos külföldi tulajdonba került. A magyar népi iparművészet pótolhatatlan kincsét 1958-ban egy uralkodónak „ajándékozták”.
De ki is volt ez a páratlan őstehetség, aki alkotásaival meghódította a világot? Nagy Ferenc kevés beszédű, szerény ember volt. Helyette inkább felesége, a ma is jó egészségnek örvendő Emma asszony válaszolt kérdéseimre. Elmondta, hogy a család ősei pásztoremberek voltak. Férje tőlük, a „faragó pásztoroktól” örökölte rajz- és mintázási tehetségét. Gyermekkorában Rudnay Gyulával is gyakran találkozott Bábonyban, ahol a festőművész annak idején rendszeresen dolgozott. Harmincéves korában, 1950-ben Kisfaludi Stróbl Zsigmond arra ösztökélte, hogy jelentkezzen a Képzőművészeti Főiskolára. Ő azonban nem ment el a felvételire, „megmaradt őstehetségnek”. Nyugdíjba vonulásáig a Háziipari Szövetkezetnek dolgozott. A hónap első felében az oda szánt munkákat készítette szorgalmasan, aztán pedig a „szíve szerinti” tárgyakat faragta, amelyektől nem vált meg soha, házi gyűjteményét gyarapították.
„A szobrászatban én vagyok a szem, az uram a kéz. Azt csinálja, amit én mondok” – árulta el szeretettel a szemében Emma asszony, miközben mindhárman jót nevettünk „kettejük titkát” leleplező szavain. Egyik 1978-ban keltezett levelében így fogalmazza meg gondolatait: „Még csak most kezdjük érteni a fát, az anyagot igazán. Idáig csak kevés titkát árulta el. Tudja, nem szabad rajta erőszakot tenni, hagyni kell, ahogy adja magát. Így született meg ez a pár darab nagyon igazi, emberi szobor. Nincsenek kimódolva, semmi erőszakos pózba nem vágják magukat, csak vannak csendesen, fáradtan, bánatosan, büszkén, egyszerűen, amilyen az élet is maga. Az igazi bánat is csendes, meg az öröm is. Ha más nem is, de a csendes tisztesség benne van mindenben, ha anatómiailag sok hibájuk is van, de amit mondani akarnak, azt elmondják. Ezek az emberségre és szépre éhesek…”
Hogyan is mondja Emma asszony? „Csendes tisztesség…” Visszaidézve a több évtizedes gondolatokat olyan, mintha soha nem hallott szavak szólalnának meg. Honnan hangzik ma ilyesmi?! Az adósságban megnyomorított ember sóhaja mellett eljutnak-e hozzánk az emberi élet értelmét meghatározó erkölcsi tanítások? Csendes tisztesség! Keressük-e, megleljük- e azokat az embereket, élethelyzeteket, alkotásokat, akik vagy amelyek önmagukat adják anélkül, hogy ösztönösen vagy tudatosan erőszakot tennének rajtunk? Keressük-e „az emberségre és szépre éhes” pillanatokat?!
Ha valaki betoppan a tabi Nagy Ferenc Galériába, úgy érzi, megérkezett. A Kis-Koppányt övező dombok között rátalál egy különleges kultúra világából sugárzó harmóniára. Arra, ami annyira hiányzik a mindennapjainkból. A természettel összhangban élő közösség hittel teli megtartó erejére. Fába faragott margaréták, tulipánok, bimbók, kacsok, indák, csipkés szélű levelek, galambok, madarak, kutyák, bárányok, kosok, bikák, rókák, pásztorok, vadászok, mondai alakok legendás világának közvetítésével az élhető életre. A Jóisten – mint Nagy Ferenc vésője mutatja – széppé, erőssé, győztessé tett bennünket. De a harcot nekünk kell megvívnunk.
Fotó: Cser István
