Fotó: Móser
Az Ave Rex Ladislaus című album megjelenése 2000-ben fontos állomás volt Móser Zoltán fotóművész-etnográfus pályafutásában. Szisztematikus Kárpát-medencei gyűjtőmunkája azonban már jóval régebben kezdődött. Idestova lassan fél évszázada foglalkozik Szent László fakuló-tündöklő legendáival, a Kárpát-medence kimondottan magyar témájú, már-már feledésre ítélt falképeivel. Szép és nemes feladat: fényképekkel az örökkévalóságért. A lovagkirály ünnepi évében időszerűnek tűnt egy számadó visszatekintés.
– Középkori magyar templomok témában 1971-ben, Esztergomban nyílt egy kiállításom, amelynek anyagában Gelence is szerepelt. László Gyula professzor megnézte a képeket, és azt kérdezte tőlem: de hol a Szent László-legenda? Gelencéről tudni illik, hogy a Kárpát-medence legkeletibb részén, az Ojtozi-szorosnál van. Akkoriban csak fekete-fehérben fényképeztem. Annyira vak voltam, hogy nem néztem, nem foglalkoztam azzal, mi látható e gótikus templomban; miközben minden fala tele középkori freskókkal. László Gyula bátyám, akivel jó barátságba kerültem, megemlítette, hogy 1944-ben A honfoglaló magyar nép életében írt erről, és jó lenne, ha e témát feldolgozva közösen készítenénk a Corvinánál egy színes albumot. Így kezdődött.
Mivel addig színessel nem foglalkoztam, új fényképezőgépet, eszközöket kellett vennem – és egy Trabantot. Elkezdtem járni a Kárpát-medencét, amelynek egészét berajzolják a Szent László-legendaábrázolások. Ez széltében-hosszában kétezer kilométert jelent. Öt-tíz évig dolgoztam ezen. Aztán sokáig nem jelent meg a könyv, mert a kiadónál elveszett az anyag. Nem volt emögött semmi rosszindulat, hisz László Gyula egyik tanítványa gondozta-szerkesztette a kötetet. Már le is mondtam róla; pedig ez volt az egyetlen könyv, amelyhez megrendelésre dolgoztam. Aztán a Nemzeti Múzeum nagy évfordulós Szent László-kiállítására készülve egyszer csak valaki az egyik fiókban megtalálta az egész anyagot. Így végül 1993-ban jelent meg a fényképeimmel László Gyula A Szent László-legenda középkori falképei című kötete. Ez valójában egy műleltár. Amikor belépünk egy templomba, negyvenöt fokos szögben „átfogjuk” az „egészet”, de a részletekre legtöbbször nem figyelünk. Más az, ha valaki évtizedeken át ugyanabba a templomba jár, és más, ha betérő nézelődőként először lát egy helyszínt. Az olasz művészeti albumok mintájára egészen közelre, a részletekre igyekeztem fókuszálni. Egy kisméretű könyvben nincs értelme negyvenméteres freskókat mutogatni. Ott a kiadó még elkövette ezt a hibát. Ugyanakkor jól használható munka: László Gyula gondosan sorra vette a különböző térségek templomait és a legendaábrázolás típusait. Nagyjából ötven templom szerepel a könyvben, amelyhez egy áttekintő, összegző térképet is készítettünk. A könyv pillanatok alatt elkelt, úgy tudom, az utolsó példányt én vettem meg. Nekem is csak az az egy maradt belőle. A helyszínek „listája” azóta persze bővült. Később Hankovszky Bélával és Kerny Teréziával közösen készítettük el a Kairosznál megjelent albumot, az Ave Rex Ladislaust.
A legendáriumból a legtöbbször ábrázolt jelenet László király harca a magyar lányt elrabló kun vitézzel. A freskók készítői öt részletbe sűrítették a „cselekményt”: kivonulás Váradról, üldözés, birkózás, lefejezés, megpihenés. Mit gondol, miért éppen ez a történet vált a középkori képírók kedvencévé?
– Fontos tisztázni, hogy szent uralkodóink közül László király személyét övezi a legtöbb legenda. Tordai hasadék, Szent László pénze, a lova patája nyomán felfakadó forrás, László füve… – sorolhatjuk. Ezeket napjainkig a néprajzosok, a folkloristák gyűjtötték össze. De van egy kivétel: a kerlési (cserhalmi) csatáról szóló legenda, amely nem a szájhagyomány nyomán terjedt, hanem a krónikák rögzítették. Ezt a történetet történelmi, egyházi és etnográfusi szempontból is igyekeztek megközelíteni és megfejteni. Négy-ötféle magyarázata született. Hogy miért éppen ez került be a krónikákba? Nem tudjuk. Nem tudunk rá válaszolni. Inkább úgy tenném fel a kérdést: vajon hétszáz év után is miért érezzük ennyire mainak, újszerűnek, érdekesnek? Sokszor mondtam és írtam már: azért lehet ennyire szeretni, mert ez az egyetlen legenda, amely nem nyugati ihletésű, hanem kimondottan magyar „lelemény”. A templomokban névtelen falusi festők ábrázolták a történetet. Csak a bántornyai alkotót, Aquila Jánost ismerjük. Gelence után ez a másik kedvencem. A templomnak mind a négy fala freskálva van; az északi falon a felső freskósorozat a Szent Lászó-legenda.
Hogyan terjedhetett el ez a változat?
– Megírta a Képes Krónika, aztán német nyelvű krónikájában Mügeln Henrik, szerepel a Thuróczy-krónikában (a Chronica Hungarorumban). Mügeln Henrik Nagy Lajos udvarában élt, ő tűnik a legpontosabbnak. Én általában őt idézem, mert elképzelhető, hogy láthatott egy ilyen freskósorozatot. Lászlót száz évvel a halála után pápai jóváhagyással III. Béla avatta szentté. Később jönnek az Anjouk: Nagy Lajos és Zsigmond kedvence, példaképe volt a lovagkirály. A Kárpát-medencei templomokban az idő tájt, nagyjából az 1350-es és az 1450-es évek között készült a Szent László-legendát ábrázoló falképek túlnyomó többsége. A legenda ismert, rögzített, olvasható történetét az alkotók hasonlóan festették meg. Mindig ugyanazt a már említett öt jelenetet ábrázolták, de nagyon izgalmas, hogy egyes elemeit tekintve olykor eltérésekkel, variánsokkal találkozunk. A variánsokból lehet összeállítani egy típust, de az is lehet, hogy eleve létezett egy típus. Ez is rejtély, nem tudjuk. A Kárpát-medencében szétszórva, egymástól akár kétezer kilométer távolságra élő emberek végső soron mégis ugyanazt a történetet „rögzítették”. Erdély távoli sarkaiban, a felvidéki Gömör és Szepes vármegyében, a Tátra alatt is megtalálhatók ezek a rendkívül szép ábrázolások. Kétségtelen, hogy bizonyos „csomópontokon” sűrűbben fordulnak elő, Gömörben és a Székelyföldön tömegében. László Gyula még úgy vélte, hogy elsősorban határterületekhez, peremvidékekhez köthetők. Ez az elképzelés mára megdőlt, miután az ország közepéről is előkerültek, előkerülnek ilyen témájú falképek. Nincs vonatkozó feljegyzés, dokumentum, utalás, de a legenda eredete minden valószínűség szerint Nagyváradhoz kötődik, ahová Lászlót eltemették. Az ábrázolásmód hasonlóságai egyesek szerint abból adódhatnak, hogy létezhetett egy mintakönyv, ami alapján a mesterek dolgoztak. Az etnográfusok pedig arra gondolnak, hogy szájhagyomány útján terjedhetett el ez az „alapséma”.
Vegyük sorra a mai Magyarország területén található középkori Szent László-falképeket. Négy templom „érintett”.
– Először a nógrádi Tereskét említeném, amelynek felfedezése a váci egyházmegyés Pálos Frigyeshez kötődik. Egy rorátén arra lett figyelmes, hogy a templom falán lecsapódó pára nyomán nagy területen kirajzolódott egy ajtó vagy nagy ablak körvonala. A templom egykor bencés apátság volt, a hozzá tartozó rendház nyomait viszont nem találták, Pálos Frigyes ezért először arra gondolt, hogy talán az egykori kolostori átjáró lehetett ott. Bejelölte a területet, aztán jött a műemléki felügyelőség csákánnyal, kalapáccsal. Elkezdték bontani a falat, és a lehulló vakolat mögött felfedezték egy freskó nyomait. A másik hasonló eset Türjéhez kötődik, ami premontrei apátság volt. Ott villanyszerelés közben került napvilágra egy nagyon szép Szent László-legendaábrázolás. A legkülönösebb – amely az állagromlás miatt állítólag már csak az én harminc évvel ezelőtti fotóimon látható – az ócsai. Ez egykor szintén premontrei kolostor volt, úgyhogy nekem a premontrei kötődés már „gyanús”… Érdekes, hogy a Szent László-legendát mindig az északi falra festették, a román kori ócsai templomban viszont az apszisba került a küzdelem és a lefejezés jelenete. A reformátusok által annak idején lemeszelt képek feltárásakor csak halvány körvonalak látszottak, amelyek mára már talán el is tűntek. Különlegesség, hogy az ócsai nem XIV–XV. századi, vagyis Anjou-kori, hanem XIII. századi freskó. Számomra nincs jó magyarázat a korai „keletkezéstörténetére”. És még egy izgalmas helyszín: a laskodi (református) templom a Nyírségben. Itt nem az északi falra került a legenda, hanem a déli fal alsó sávjába festették, ráadásul fordított sorrendben. Az eseménysor – üldözés, birkózás, lefejezés – nem a szokásos módon balról jobbra, hanem jobbról balra halad. Az ötven tárgyalt templom között csak Liptószentandráson találunk hasonló megoldást.
Különösek e véres történet horrorisztikus részletei: a pogány vitéz Achilles-inának átvágása és a lefejezés.
– Valóban durva jelenet, amelyben ömlik a vér. László Gyula magyarázata szerint itt egy pogány kori mítosz „megkereszteléséről” van szó. A jó és a rossz harca zajlik. No, de ott van igazi dráma, ahol két egyforma erő küzd meg! Nem bírnak egymással. A legenda szerint tüzet fúj a kun, akit üldözés közben László átszúr a dárdájával. A király a lóról lerántott vitézzel birkózik, szabályos – fegyvertelen – közelharcot vívnak. Mivel hősökről van szó, egyik sem tud a másik fölé kerekedni. A pogány vitéz egyetlen ponton sebezhető, az Achilles-sarkánál, így a lány bárddal ott sebzi meg. Ezután László lefogja a kunt, akit a lány lefejez. Ebbe a történetbe a középkori Egyház allegóriáját is könnyű belelátni. Ugyanakkor ez egy „szokásos” szerelemi történet is: hisz itt valóban a leányért folyik a küzdelem. Erről nemrég a gömörológus B. Kovács István jelentetett meg egy szép albumot Rimaszombatban.
Az utolsó „epizód” a megpihenés, illetve az úgynevezett fejbe nézés motívuma. Mi ennek a jelentősége?
– László a csata után leteszi a fegyverét, a páncélját, és a megmentett lány ölébe hajtva a fejét megpihen. Az Anjou-legendáriumban látható egyik ábrán a véres harcot követően Szűz Máriánál talál nyugalmat a király. Nagyon szép és különleges üzenete van annak, hogy Laskodon László helyett a Vir dolorum, a fájdalmak férfija, a szenvedő Krisztus jelenik meg a ciklust záró falképen.
