Liszt Ferenc Krisztusa nem dramatikus oratórium, inkább elbeszélő, reflektáló mű. Lassú és meditatív. A rendezés is az. Mispál Attila szimbólumokba álmodta a háromórás „szertartást”, néma szereplők sorával: Máriával, a tisztaság és a fájdalom angyalával, karácsonyi látogatókkal, az emberhalász apostolokkal… Egyszerű, jelzésszerű díszletelemek, leplek, fagerendák és lélekmécsesek. Az eget és földet összekötő fehér szalag a születésé: Mária karján a kisded; a fekete a siratásé: a pietá kelléke lesz. E kettő fonódik össze a feltámadás után, a Hallelujában a húsvéti gyertya irgalomfényében. Íme, az élet: az igazi, a teljes, a távlatos. Liszt és Wagner egymásra hatását, nemes „rivalizálását” sejteti a zene: mintha a Trisztán világfájdalmát kölcsönözné Liszt, hogy aztán ő adjon mintát vejének a Parsifal emelkedettségéhez… Karácsony előtt, lényegében e debreceni szcenírozott koncerttel ért véget a Biblia éve.
Közvetlen folytatása az idei esztendő, amely Assisi Szent Ferenc emlékét idézi, vagyis az életre váltott evangéliumról szól. (Apropója, hogy III. Ince 1209 tavaszán hagyta jóvá a ferencesek reguláját.) Bizonyára sokan (újra) kézbe veszik majd Kazantzakisz, Louis de Wohl, Julien Green, Carlo Carretto, Walter Nigg és mások Poverelloolvasatát; vitáznak Roberto Rossellini, Kertész Mihály, Franco Zeffirelli, Liliana Cavani vagy Michele Soavi különböző indíttatású, jobb és halványabb filmjeről. És talán Olivier Messiaen Assisi Szent Ference is felcsendül majd valahol, hiszen a francia orgonaművész-zeneszerző a XX. század végén az ő alakján keresztül hozta közelebb – már-már a színelátás kegyelmével – Krisztus misztériumát.
