Nos, egyáltalán nem szabad elhamarkodottan válaszolnunk, mert fontos érveket hozott ez az Európa-bajnokság is – pró és kontra.
Igor Janke, kritikus hangú lengyel politikai újságíró (aki az Eb előtt azokkal volt, akik sokallták a költségeket, és idegenkedtek az egész ügytől) lelkesedve meséli, hogy 1989 óta nem látott olyan össznépi boldogságot hazájában, mint most, az Európa-bajnokság idején, amikor százezerszámra özönlöttek az utcára a lengyelek, hogy magukat ünnepeljék, és mindannyian büszkék lehettek az új Berlin–Varsó autópályára, a tizenvalahány új edzőtáborra, amelyeket már most lefoglaltak őszre, mert az Eb-válogatottak helyett új csapatok érkeznek a nagyszerű, új lengyel szállodákba, edzőközpontokba. Saját csapatuk kiesése után is kedvesek és elkötelezettek maradtak a lengyelek, akiket magával ragadott és összekovácsolt az eu(ro)fória.
Ha ezt nézzük, továbbá az Eb által teremtett munkahelyeket, a példaképnek állítható sportolókat, a futball hagyományos értékeit, akkor nagyon is fontos és a keresztény kultúrába szervesen illeszkedő jelenség a labdarúgás, amely ráadásul szinte egyedül képes motiválni, megmozgatni gyerekek millióit. A kép azonban nem ennyire rózsás, hiába is volt az idei Eb hivatalos jelképe a tarkán nyíló, burjánzó virág.
Mert sokan mondják, hogy ez a rendezvény eleve bűnben fogant, amikor szinte nyílt titokként, kézenfekvő logikai következtetésként kezeli a világ, hogy a lengyelek azért „vették be” az ukránokat a buliba, mert a döntést meghozó Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) vezérkarának tagjaként az ukrán futballelnök, Hrihorij Szurkisz feladata volt, hogy „meggyőzze” a végrehajtó bizottság többi tagját. Ezt hatékonyan sikerült is megtennie, annak dacára, hogy az ukrán infrastrukturális, út- és szállodaviszonyok méltatlannak bizonyultak az Eb-hez (egyedül a stadionok készültek el, mert ebben az UEFA nem ismer pardont), nem említve azokat az emberi jogi és politikai problémákat, amelyek miatt a demokratikus világ nagy része nyíltan vagy hallgatólag bojkottálta az ukrán meccshelyszíneket. Beszédes az is, hogy noha a döntő mérkőzés és ezzel a torna jelképes súlypontja a pályázatot „finanszírozó” Ukrajna fővárosába, Kijevbe került, a részt vevő tizenhat csapatból tizenhárom (!) Lengyelországban lakott és készült két meccs között, egyértelmű ítéletet mondva az ukrajnai viszonyokról. De ítélkeztek a szurkolók is: egyetlen ukrán Eb-helyszínen sem volt telt ház (a döntőt is beleértve, ahol háromezer szék maradt üresen), ami nagyon kellemetlen és visszalépést jelentő fejlemény a nagyszerű portugáliai (2004) és osztrák–svájci (2008) torna után.
Az UEFA persze maradéktalanul sikeres Eb-ről beszél, s ami számunkra különösen fájó, feláldozta a remek magyar játékvezetői csapatot, pusztán azért, mert Michel Platini elnök (korábbi kiváló, Európa-bajnok francia labdarúgó) ragaszkodik azon életképtelen ötletéhez, amely szerint ne egy egyszerű automata, hanem egy gólvonalra állított játékvezető megítélésére kell bízni a vonalnál történő, századmásodpercek alatt lejátszódó kétes esetek elbírálását. Az ukrán—angol mérkőzésen egy ilyen szituációban hibázott a magyar Vad II István, amivel (bár a továbbjutást nem befolyásolta), megpecsételte a világ egyik legjobbjának tartott vezetőbíró kollégája, Kassai Viktor sorsát is: legalábbis ezen az Eb-n nem kaphatott több meccset az eset miatt, jóllehet a döntő egyik nagy esélyese volt.
Van tehát ok a fanyalgásra és az ünneplésre is. Egy biztos: az elüzletiesedő, rideg iparrá váló futballcirkusz azonnal emberi, családias eseménnyé változott, amikor a spanyol–olasz finálé után több százmillió tévénéző figyelmétől kísérve egyszer csak két-három éves, nemzeti mezes gyerekek tűntek fel a pályán, miután a mamák a lelátóról a családjukat egy hónapja nélkülöző friss Európa-bajnok apukák karjába engedték szaladni a kicsiket, akik önfeledten bohóckodtak a konfettiesőben.
Reménykedjünk: ha a kegyetlen üzlet helyett a fair play értékei diadalmaskodnak, akkor évezredek múlva nem abszurd építészeti emlékek, hanem még mindig egy pompás játék, közös örömforrás otthonai lesznek a nagy európai futballstadionok.
(A szerző a FourFourTwo futballmagazin főszerkesztője)
