Erények és imádság

Az állhatatosság erényével kapcsolatban Aranyszájú Szent Janos azt tanítja: „Ne szűnj meg kérni, amíg meg nem kapod, amit kértél. Sőt, utána se szűnj meg, hanem továbbra is tarts ki az imában.”

Az atyák az Istenre való emlékezést is erénynek tartják. Nagy Szent Bazil azt tanítja ezzel kapcsolatban: „ajánlatos, hogy mindig Isten legyen a szemünk előtt”, amihez az imádság hathatós eszköz. Szir Szent Efrém pedig hasonlattal segít nekünk ennek elmélyítésében: „Amikor Isten elé állsz, gondolj azokra, akik földi fejedelmeknek szolgálnak.” Ahogy uruk figyeli őket és szolgálatukat, úgy figyel bennünket is a mi Urunk.


Az istenfélelemről az atyáknak az a véleményük, hogy Isten mindig megteszi azok akaratát, akik félik őt. Természetesen ezt az erényt nem a hétköznapi értelemben vett félelemként kell értelmeznünk, hanem sokkal inkább tiszteletteljes hódolatként.

A lelki élet írói a figyelmet szintén erénynek tartják. Egészen Origenesz tanítására nyúlnak vissza, aki azt írta, hogy „a figyelem anyja az imádságnak”, s bennünk is tudatosítják, hogy figyelem, odafigyelés nélkül az ima bizony vajmi keveset ér. Véleményük szerint a figyelemnek különböző válfajai vannak az imádsággal kapcsolatban, s ezek egyre magasabbra emelik az imádkozó embert. Az alsó szinten csak a szavakra figyelünk. Magasabbra lépve már az imádság értelmére is összpontosítunk. A legfelső szinten pedig már egyedül csak Istenre figyelünk ima közben. Johannes Cassianus ezt egyenesen „tüzes imádságnak” nevezi.

Az imádsághoz fontos az egyszerűség és az igazság is, ami a helyes szándékban összpontosul. Órigenész azt mondja ezzel kapcsolatban, hogy az imádságnak nem okoskodásnak, illetve komoly tanításnak kell lennie, hanem az a fontos, hogy „egyszerű érzés áradjon ki belőle”. Nekünk is így érdemes Isten felé fordulnunk imádságunkban.

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .