Miért is olyan hívogatóak, gyerek- és fel nőtt – szólongatók ezek a mesék? Elsősorban azért, mert egyszerre gyökereznek a magyar népmesekincs legjavában (hősei egy részének tulajdonnevét, így a címadó Szakállas mese öreg királyáét, a Szakálla Volt Kendert is onnan merítette!), s ezzel párhuzamosan, minden erőltetett „technokrata” szemlélet nélkül, a mában. (Erre ékes példa az egyik meséjében tulajdonnévvé változtatott számítógépes parancsszó, az „Enter”!) Nem tagadom, legszívesebben, legalább dióhéjban, újramesélném a kötet minden gyöngyszemét, de hagyjuk meg a nagy és kicsiny Olvasóknak a válogatás örömét. Így most, kedvcsinálóul, három mesét kínálok a tenyeremen. Az első, a Tetrisz és Mesike egy különös szerelmespár története. Csillagszemű Tetrisz, a fiú, mellkasában két szívvel született: az egyik az örömöt, a nevetést, a vidámságot, a másik a mérget, a bánatot és a haragot érzékelte. Az aggódó szülők kioperáltatták ugyan az utóbbi szívecskét a fiú mellkasából, de bizony-bizony hamar rá kellett döbbenniük, hogy az élet csak az érzelmek teljes skálájával élhető igazán, így a kis pluszketyegő visszakerült eredeti helyére. Tetrisz párja, Mesike is különös leányka volt, igaz, neki nem fölös számú szívet, csak lábujjat adott a Teremtő. A két „táltos gyermek” házasságából hasonló utódok születtek ‒ ez a tolerancia, az elfogadás meséje. Ugyanilyen varázslatos történet a kis Péteré is, akiből egy biológiaóra után megelevenedett tananyag, Pieris brassicae, azaz fehérlepke lesz. Vagy, ahogy jobban ismerjük: káposztalepke.
Peti aztán, unokája átváltozásán nem is túlságosan csodálkozó nagymamája bölcs tanácsára, három bukfenc és egy varázsige nyomán visszaváltozik kisfiúvá. A mesék sorában a legmegrázóbb az Áramszünet című, amelyet, ha módomban állna, hangos könyvként azonnal odaajándékoznék minden látásától megfosztott gyermeknek és felnőttnek. Hősnője, a mindig-kötögető, „molyoló” kis Pamut, akiben a szerző, a legcsekélyebb önsajnálat vagy önsajnáltatási kényszer nélkül részben saját sorsát írja meg, nem az élet vesztese. Sőt! Amikor látó pajtásai félnek-ügyetlenkednek áramszünet idején, ő, akinek tapintása egészen kifinomult, baleset-botladozás nélkül feltalálja magát. Az őt bemutató sorok nem szomorúak, nem reménytelenséget sugallók, hanem gyöngédek és egyszerűek: „Pamut keze puha. Ujjai finomak: velük lát. Azt mondja: nekem ne mondd, hogy ez vagy az szép. Mi az, hogy szép? Beszélj róla. Pamut naphosszat ül a sarokban, és mindig molyol: babrál, »nézeget« valamit. Simogatja a cicát, borsót pucol, krumplit hámoz, dúdolgat magának. Mikor mit. Mit csinál majd nagymama korában? Kötni is tud. Ezt mindenki megcsodálja. Pamut meg nem nagyon érti, miért. Kötni nem nagy dolog. Egy sima, egy fordított. Ha ezt tudod, már tudsz kötni, mondja.” Három a magyar igazság ‒ egy a ráadás. Én legalábbis így tanultam mesemondó nagyapámtól. Tehát, befejezésül hadd idézzem fel a prózai címe ellenére is varázslatos kis mesét, A krumplit, amelynek végén Meliton, a medve, Búth Emi egyik gyakran meg-megjelenő szereplője, a nap végére visszakapja azt a krumplit, amellyel ő Gilice anyónak akart örömet szerezni. A krumplicska aztán bejárja a jóakaratú lakókkal teli kerek erdőt, s végül az eredeti ajándékozó, Meliton konyhájában köt ki. Ismervén a mesélő faluját, s az ott élő, összetartó lakókat, nem is csodálkozom ezen a napjainkra nem igazán jellemző, emberséges-medveséges csattanón! Végül idézzünk egyet a mesék erdejében szamócaszemként fel-felvillanó versek közül is, azt, amely a „másik”, az ollójával képeket-álmodó Búth Emíliát mutatja be:
„Oroszlánok, lepkék, szösz nyulak, / farkasfog- házsorok közt utak. / A Nyirkaerdő mellett nyirkák élnek. / Papírcsipkét nyirkálnak kerítésnek: / vágtat az olló, / száll ezer holló, / egy bagoly köztük: / álom a szárnyuk, / csipke a röptük.”
E játékos kis vers, a Kulcs a lábtörlő alatt című mese bevezetése adja az ötletet: milyen jó volna egy-egy Emi-mesét filmen is viszontlátni: akár „nyirka” és rajzfigurák kombinációjából. A kötet várható sikere talán ezt az utat is járhatóvá teszi, noha erősen a gyerekfilmkonzervek korát éljük.
(Búth Emília: Szakálla Volt Kender, Pap Kata rajzaival, Budapest, Liget, 2014)
