„Ez az Élet, megvéd majd a bajtól, a betegségektől, ha imádkozol, a Jézuska sem engedi el a kezedet” – mondta. Akkor még nem értettem, miért lenne élet az a zöld főszálhoz hasonló keskeny levélke! A Jézuska kézszorítása is megfoghatatlan volt számomra, mert nagyapám erős karja, tenyerének melege biztonságot jelentett számomra. Ő mindig vigyázott rám, amikor csak tehette. Úgy éreztem, nem szorulok mások segítségére, s ez akkor éppen elég volt nekem.
Ballagtunk a körmenetben. Már éreztük az április végi napsütés melegét. Az út menti kertekben virágba borultak a fák, s ahogy kiértünk a horhosból, a szél is belekapott a menet élén lengő templomi zászlókba. Csaknem mindenkit ismertem a körülöttünk imádkozók közül. Együtt voltunk, ott láttam a falubeli nagyobb gyerekeket is, mint vasárnaponként a templomban. Otthon, az enyéim között éreztem magamat, s ez örömmel és megnyugvással töltött el. Nem tudtam én akkor még semmit sem a messze időkbe visszanyúló szokásról, a pogányokról, a rómaiakról. Se a mindenszentek litániájáról, a könyörgésekről, hogy megfelelő időjárás legyen, szép és bő termést adjanak a földek, a fák. És hogy Baba és Manci, a két lovunk, Böske tehenünk, a jószágok mind és persze mi magunk is egészségesek maradjunk. Csak a kakasra haragudtam egy kicsit, mert mindig megkergetett, amikor a közelébe merészkedtem. Ilyenkor azért megbocsátottam neki. „Ne neheztelj rá, az is csak Isten teremtménye” – mondta nagyanyám, s amit ő mondott, az biztosan úgy is volt…
A gabonatábla szélén karéjba rendeződtünk, a pap bácsi és a hívek imádkoztak. Az én figyelmemet lekötötte egy szépen éneklő, „helyben repülő” madár, de az imafoszlányok azért eljutottak hozzám. Szó volt benne madárról, virágról, az Ige magváról (amit szintén nem értettem), az Úr áldásáról. Nagyapám szelíd figyelmeztetése „hozott vissza” a madárrévületből. Láttam, hogy a pap minden irányba szenteltvizet szór a gabonaföldre, az asszonyok tépnek maguknak a megszentelt búzából, Péter bácsi még a kalapjába is tűz egy kisebb csomót. Ekkor kaptam nagyanyámtól azt a szálat, amelyet nem könyvjelzőnek tett az imakönyv lapjai közé, hanem azért, mert „ott van a legjobb helyen”. Az imádságok között őrizte nekem az „Életet”, amiről csak későbbi eszmélkedésem során tudtam meg, mit jelent az emberek számára. Időnként a Jóisten kezét is érzem a vállamon. Ilyenkor a nagyszüleimre gondolok…
