Nem tudják, mennyire tehetetlen az ember, ha a szólamok helyett tettekkel kell bizonyítani, hogy a cigány éppolyan érzésekkel, jogokkal, lehetőségekkel élő ember, mint bárki más; igaz, legtöbbjük érdekérvényesítő képessége gyengébb, mint gondolnánk. Persze ez alól is vannak kivételek. Olyan videók keringenek a világhálón, amelyeken keresztelőre limuzinnal érkező, ballagásra briliánsgyűrűt adó romák láthatók.
Én más cigányvilágot ismerek. Abban a világban a család dohos putriban lakik, és a szülők sem végezték el az általános iskolát. Ott az egyik családfő tíz gyereket „tart el”, és még beteg édesapját is ápolja. Legutóbb ő küldött kétségbeesett üzenetet, mivel ki akarták náluk kapcsolni az áramot – a gázt már régen lekötötték. A Katolikus Karitász egyházmegyei vezetője intézkedett: megállapodott az áramszolgáltatóval – és maradt az áram. Ugyanilyen siker lehetne, hogy két, a tavaszi árvízben megsérült, cigányok lakta ház helyett a Vöröskereszt a faluban házakat vásárolna – ám a település lakói tiltakoznak ez ellen, s támadják a polgármestert, a cigányokat, a segélyszervezeteket.
Évszázadok óta élnek hazánk területén cigányok. Egyaránt vannak köztük – mint minden más népcsoportban – becsületesek és becstelenek. Körükben (is) nagy a szegénység, az elmaradottság, a tanulatlanság. Felzárkóztatásuk nem csupán pénz kérdése.
Bevallom, én is úgy vagyok vele, hogy ha a szomszédomba színes ruhás anyák, zajos, nagy bajuszú apák költöznének, hirtelen megrettennék. De bennem él az egykori házmester emléke is. A békésen élőé, becsületesen dolgozóé…
Nehéz leküzdeni az előítéleteket.
