Élmények, emlékek a taizéi közösség brüsszeli találkozójáról: „Lelki utazás”

A másik, számomra fantasztikus élmény a lisszaboni találkozó volt, amikor végre beszélhettem a helyiekkel azon a nyelven, amit már több éve tanultam, és először itt voltam olyan zarándok fiatal, akit befogadott egy ismeretlen család.
A milánói, találkozóra nem tudtam elmenni, de számomra nagy öröm volt, hogy biztatásomra helyettem két másik fiatal is elment, és utána egyfolytában meséltek az élményeikről, és nagyon hálásak voltak, hogy rávettem őket erre a téli „lelki utazásra”.
Majd Zágrábban – mint minden évben szokás – több nemzetből álló csoportban oszthattuk meg gondolatainkat a kiosztott taizéi levéllel kapcsolatban. A kis csoportunk úgy összekovácsolódott, hogy azóta is minden évben megkeressük egymást a találkozókon, és bármily furcsa, soha nem beszéljük meg előre, hogy hol találkozunk – bár tartjuk egymással év közben is a kapcsolatot – mégis mindig összefutunk az imákon vagy közös nagy étkezéseken.
A következő genfi találkozóra már vőlegényemmel együtt mentünk, ez szintén különlegessé tette azt az öt napot, hiszen végre ő is részese lehetett annak a lelki élménynek, amit én azelőtt csak elmesélni tudtam. Az ottani családunkkal és a plébánián egy másik családdal azóta is tartjuk a kapcsolatot. Számomra nagyon sokat adott annak a negyven év körüli férfinak a tanúságtétele, akinek bár mindkét karja hiányzik, mégis világhírű pánsípművészként és kétgyermekes családapaként éli nem mindennapi életét. Szeméből mind az öt napban az öröm, békesség és humor sugárzott.
Taizéhez való kötődésem kisgyermekkoromra nyúlik vissza, hiszen édesapámtól hallottam elsőként a taizéi dalokat, aki szinte minden este ezekkel az énekekkel altatott el. Ő is többször járt Taizében, pedig akkor még nagyon nehezen lehetett oda kijutni, és itthon sokkal kevesebben is tudtak a csodaszép francia falucska létezéséről.
A brüsszeli találkozóra való készület is tartogatott meglepetést számomra: tizenegyen jelentkeztek a plébániánk fiataljai közül, hogy részt szeretnének venni a találkozón.
Számomra ez fantasztikus élmény volt, hisz úgy látszik, mégiscsak valamit megéreztek az elmesélt történeteinkből, fényképes élménybeszámolóinkból és a kis közösségünkben tartott taizéi ima erejéből. Részt vettünk közösen az előtalálkozón, amikor mindenki megízlelhetett valamit abból, amit egy pár hét múlva ő is átélhet, sokan mondták utána, hogy miért nem hívtam őket többször, hátha akkor mégis eljöttek volna az előzőekre is, és már alig várják, hogy elérkezzen az indulás napja.
Több mint húszórás utunk után nagy szeretettel fogadtak bennünket először a központi helyen, majd a plébánián is. Meglepődtünk, mert itthon ugyan sokat panaszkodunk, hogy üresek a templomok, nincsenek fiatalok, de ez még messze nem jelenti ugyanazt, mint nyugaton, hisz a mi ottani plébániánkon, ahol százhúsz fiatalt fogadtak, egyetlen fiatal lány tartotta mindvégig össze a csapatot. Mellette sok idősebb, nagypapa korú bácsi segített, de messze nem éreztük az itthon sokfelé fellelhető magyar közösségek fiataljainak lelkesedését, összetartó erejét.
Az idősebb emberek szívüket- lelküket, tapasztalataikat és minden erejüket beleadták, hogy nekünk segítsenek: énekeltek, imákat szerveztek, szállásokat osztottak szét, és nem utolsósorban kedves légkört biztosítottak és bizalmat sugároztak. Mindvégig éreztük, hogy törődnek velünk, fontosak vagyunk számukra, és nagy lehetőséget látnak abban, hogy ennyi fiatal összegyűlt azért, hogy imádkozzon, találkozzon, lelkileg fejlődjön.
Nemcsak Brüsszel, hanem a környező falvak is megteltek élettel, mi is egy ilyen faluban kaptunk szállást.
Napjainkat a háromszori ima tette teljessé. Reggelente a helyi egyházközség imájába kapcsolódtunk bele mintegy százan, ebéd és vacsora után pedig a közös nagy csarnokokban a testvérekkel és a több ezer fiatallal együtt igyekeztünk minél jobban elmélyülni a kijelölt bibliai részleteken gondolkodva.
Meghatározó élmény volt, amikor az egyik templomban a hirdetőtáblán megpillantottam a tavalyi genfi találkozón részt vevő és befogadó családok üzeneteit, biztatásait a brüsszeli családok számára. Az egyiken ezt olvashattuk: „Bátorítsátok a barátaitokat is, hogy befogadják a fiatalokat! Látva a mi örömünket, a mi barátaink nagyon szomorúak lettek, hogy végül mégsem láttak vendégül senkit.”
Azt hiszem, ez a kölcsönös öröm, az adás és befogadás öröme határozza meg az egész találkozó lelkületét. A végén nehezen tudtuk eldönteni, hogy mi az ajándékozók vagy az ajándékozottak vagyunk-e, hiszen annyi jó, apró meglepetés, figyelmesség, szeretet és spontaneitás vett körül. Ezt bizonyítja az is, amikor az egyik szervező a január elsejei közös szentmise végén megkérte a jelen levő fiatalokat, hogy minden nemzet énekelje el saját nyelvén egymás után a Csendes éj kezdetű dalt. Apró gesztus, mégis felmelegíti a szívet, amikor oly sok nyelven és a sajátunkon is hallhatjuk egy hazánktól távoli templomban az ismert karácsonyi dalt.
A másik hasonló élményem az utolsó napi ima után volt, amikor az egyik német fiú – minden előzetes szervezés nélkül – felállt, hogy megköszönje a szervezők mindenre kiterjedő figyelmét, jóindulatát és lelkesedését, és ezt a pár köszönő gondolatot utána minden nemzet különböző formában, ki énekkel, ki pár mondattal fűzte tovább.
Ezt követően a helyiek is kifejezték hálájukat, hogy ott voltunk, és felpezsdítettük az ottani plébánia életét, ahogy a brüsszeli püspök is fogalmazott: soha nem látott még ennyi imádkozó fiatalt ebben a városban.
Fáradtan, mégis hálatelt szívvel és a következő évi lengyelországi találkozót várva tértünk haza.
Reméljük, hogy élményeinket továbbadva, mások is részesülhetnek abból a bizalomból, örömből és nyitottságból, amit mi ebben az öt napban megtapasztalhattunk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..