Fotó: Nagy Enikő (képgaléria)
A világ végére jöttünk, a hosszú út után legalábbis egészen úgy tűnik. Egy kisbusznyi adományt, ruhát, játékot, írószert, édességet, mesekönyvet, szappant hoztunk a gyerekeknek. Mihelyst véget ér a mise és a vásár, vasárnap Paulináéknál ajándékosztás lesz. A Boldog Salkaházi Sáráról elnevezett káposztásmegyeri karitászcsoport ruhát, játékot, könyvet árusító boltot, szociális mosodát és népkonyhát üzemeltet, kárpátaljai és erdélyi gyermekotthonokat segít már több mint húsz éve. A csoport vezetője, Dyekiss Emilné Marika és társa, Bernáth Jánosné Pannika mindemellett már csaknem tizenöt éve jár Csángóföldre. „Vajon a kis Pali mekkorát nőtt egy év alatt?” – latolgatják útközben, megérkezve aztán meglepődnek: egészen nagyfiú lett. Ő a szállásadónk, Paulina legkisebb gyermeke. „Öt gyermekem van, Gyula huszonnégy, Laci huszonhárom, Anti tizenhét, Marika tizenöt, Pali meg tizenkét éves” – meséli Paulina, és mindjárt hozzáteszi: „Van még egy lányom, de az tizenkilenc éve meghalt a szüléskor, mert nem volt senki, aki segítsen.” Paulina a többi falubeli asszonnyal ellentétben nem jár a földekre, otthon dolgozik, mint mondja, a gyerekeket készíti. Gyula asztalos, még otthon lakik, Laci és Anti papnak készül, Marika most kezdte a román katolikus középiskolát Bákóban, Palkó pedig a helyi román általános iskolában tanul. Anti kivételével ezen a hétvégén minden gyerek otthon van. Marika csak vasárnap délután utazik vissza Bákóba, Laci pedig hétfőn indul egy afrikai misszióba. Paulina férje, Mihály és legidősebb fia nemrég tértek haza – szintén Afrikából. Zárat javítottak, csempét ragasztottak. Tíz hónapig Guineában, egy hotelben dolgoztak. Összesen hatvan férfit vittek ki a faluból. Mihály egyébként már harmadszor „csángált” a fekete kontinensre, és nem tudja, lesz-e még lehetősége visszamenni. Azt mondja, jó lenne, mert abból a pénzből, amit itthon keres, nehezen tudja eltartani a családot. Most éppen hegeszt és fát farag – kerítést készít megrendelésre. Odahaza is minden az ő keze munkája, amit csak tud, maga újít fel takaros kis házukban. „A családért sokat kell szenvedjen az ember” – vallja. Pannika és én Laci szobájában kapunk helyet. Tisztaság van, a falakon szentképek lógnak, a polcokon Mária-szobrok és román nyelvű egyházi könyvek sorakoznak.
Ungureniből Arini
Időben érkezünk, mégis alig férünk be a templomba, mert bár vasárnaponként kétszer is van mise, a falu apraja-nagyja mindkétszer elmegy. Az egyik padsorban a lányok és az asszonyok, a másikban a fiúk és a férfiak ülnek, de még a padsorok között és az ajtóban is állnak emberek. Marika énekel, Laci felolvas, a pap beleéléssel prédikál, de persze egy kukkot sem értek. Minden románul hangzik el. A csángók, akik eredendően magyarok, etnikai és vallási kisebbséget alkotnak Moldvában, Románia keleti részén. Leginkább a felekezetükben különböznek a többnyire ortodox románoktól: római (vagy ha csipkelődni akarnánk, egy kis szóferdítéssel: román) katolikusok. Nyelvük egyre kevésbé tér el, a legtöbben magyarul már nem vagy alig beszélnek, általában csak az idősebbek, és nagy részük román nemzetiségűnek és anyanyelvűnek vallja magát. Nem véletlen hát, hogy moldvai csángóknak általában kimondottan a moldvai katolikusokat nevezik, vagyis a csángók azonosságtudatának alapvető eleme nem annyira a nyelv, mint inkább a katolikusság. A 2002-es népszámlálási adatok szerint a moldvai csángók száma 232 045, de más adatok szerint mintegy 250 ezer. Közülük valamivel több mint 183 ezren, mintegy nyolcvanszázaléknyian nem tudnak magyarul. Szinte csodaszámba megy hát, hogy Budapesttől több mint ezer kilométerre vannak falvak, ahol még magyar szót hallani.
A Bákó megyei zsákutcatelepülés, Magyarfalu neve románul évszázadokon keresztül Ungureni volt, a hatvanas években azonban megváltoztatták. Arini – hirdeti a helységnévtábla. A nagyjából másfél ezer lelkes falu a legkeletibb csángó település, ahol – tán elszigeteltségének is köszönhetően – szinte (még) mindenki jól beszél magyarul, annak ellenére, hogy itt is román nyelvű óvoda és általános iskola működik, és a vallásgyakorlás is románul zajlik. Nincsenek magyar nyelvű szentmisék, de hogyan is lehetnének, hisz a pap, akinek egyébként csak ez az egy faluja van, román, egy szót sem tud magyarul. Nem mondanának rá rosszat a faluban, és az van, amit ő mond. Vasárnap például senki sem foghatja be az ökröt a szekérbe, aznap nincs munka. Mise után az emberek a boltba vagy a vásárba mennek. „Megjárták?” – kérdezik egymástól. „Kendtek magyar nemzetek?” – jön oda hozzánk egy asszony. Rózsi néninek hat gyermeke és tizennégy unokája van, és megszakad a szíve, ha arra gondol, hogy két fia Németországban lakik. Bár már hetvenöt éves, még bírja a munkát a földeken, és két tehene, hat disznója meg néhány tyúkja van. Mint mondja, ameddig „megy a láb”, jár a templomba, és azért imádkozik, hogy néhány évig még éljen az „embere”.
Rozoga házikó és pakaleála
Nem sokkal ebéd után kezdetét veszi az adományosztás. Úgy lett, ahogy megmondták: jöttünkről egymást értesítették a falubeliek, és Paulináék kapuja előtt már gyülekeznek a gyerekek. Az adományok kiosztásában a barátnők, Bibi és Lili segítenek. Több mint száz gyerek lepi el az udvart, és az ajándékokért cserébe magyarul egy szép Mária-éneket énekelnek. Matyi doktor már nem először jár Pannikáékkal Magyarfaluban. Nagyon várta ezt a napot, hosszú idő után ugyanis újra találkozhat „keresztlányával”, Melániával. 2004-ben indult az a program, amelynek lényege, hogy jelképesen keresztszülővé válva bárki támogathatja egy csángó gyermek magyartanítását. Korábban nem volt magyaroktatás Moldvában, csupán a kétezres évek elején kezdődött el. Nemritkán valakinek az otthonában, vályogházak kicsiny szobájában, tanítás után gyűltek össze a gyerekek. Tanulták az ábécét, énekeltek, játszottak. Híre ment ennek, és egyre több magyar ember vállalkozott arra, hogy Moldvába megy tanítani a gyerekeket. Ehhez persze támogatás kellett. Meghirdették hát a keresztapa-keresztanya programot, és mind többen jelentkeztek. A keresztszülők havonta pár ezer forinttal segítik egy általánosiskolás-korú gyermek magyar nyelvre tanítását, és kapcsolatot tartanak vele. Keresztgyermeknek is jelentkezni kell. Feltétel, hogy akármilyen ákombákom betűkkel is, de meg tudjanak írni egy néhány soros magyar levelet. Mostanra mintegy nyolcszáz keresztszülő és több mint kétezer keresztgyermek vesz részt a Moldvai Csángómagyar Oktatási Programban, melynek keretében huszonkilenc településen van magyaroktatás a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségéhez tartozó negyvenhét pedagógus munkájának köszönhetően. Sőt, több helyen már a román iskolai oktatásba is bekerült a magyar.
Magyarfaluban 2000-ben Csoma Gergely fotóművész, szobrász egy rozoga házikóban kezdte el magyarul tanítani a gyerekeket. Két évvel később aztán a magyarnyelv-oktatás itt is bekerült az iskolába. Eleinte százötven gyerek tanulta a magyart heti három órában, most azonban már csak huszonhat. Azt mondják, a legtöbb gyereket azért veszik ki a szülei az iskolai magyartanításból, mert a pedagógus nem tartja meg az óráit, vagy ha meg is tartja, nem azzal foglalkoznak az órákon, amivel kellene, ráadásul a rossz jegyek lerontják az átlagot. „Amikor iskolába kerültem, nehezen ment a román, mert otthon a szüleim csak magyarul beszéltek velem – meséli Mihály –, de ma már nem úgy van: otthon inkább nem beszélnek a gyerekkel magyarul, amíg iskolába nem megy, hogy jól menjen neki a román.” Akkoriban még semmiféle magyartanítás nem volt a faluban (és hát nem is volt rá szükség), most viszont – a Csoma Gergely által megkezdett hagyományt folytatva – délutáni oktatásban is tanulnak a gyerekek magyarul. 2013 óta egy helyes fiatal házaspár, Kiss Csaba és felesége, Annamária foglalkozik velük. Délután, iskola után mindjárt magyarórára mennek a gyerekek. „Ha hazaengednénk őket, nem jönnének vissza, mert a legtöbbjüket otthon rögtön munkára teszik” – mondja a tanítónő. Kilenc csoportban, heti négy órában tanulnak a gyerekek. Száztízen (!) vesznek részt a délutáni magyaroktatásban. Emellett hagyományőrző foglalkozásokra járnak, és havonta versenyekre mennek: helyesírási, mesemondó- és szavalóversenyre, népdalvetélkedőre, balladatalálkozóra. Nemrég már második alkalommal rendezték meg a faluban a pakaleálát, vagyis a mesemondó gyűlést, amelyen huszonkilenc csángó település gyermekei versengtek tréfás történetekkel.
Csak a vallás, semmi más
Annamária és Csaba Székelyföldről került Csángóföldre. „Eleinte úgy volt, hogy csak fél évet maradunk, mert borzalmas körülmények közé érkeztünk – mesélik. – Hideg tél volt, mínusz 27 fok, és nem volt egy hely, ahol megszállhattunk volna. Este ott álltunk az utcán, végül egy régi garázsépületben találtunk menedékre. Nem volt fűtés, síruhában aludtunk az első éjjel. Egy nénit kérdeztünk meg, honnan vegyünk vizet, mert az sem volt, és azt mondta, olvasszuk meg a havat. Abban kellett mosakodni. Később elköltöztünk a magyar házba. Ott sem volt központi fűtés és fürdőszoba, de nekünk az már luxusnak számított. Fél év múlva egy másik csángó faluba hívtak minket, az ottani magyar házban van gyönyörű fürdő- és hálószoba, konyha. Sokat gondolkodtunk, mi legyen, de arra jutottunk, az a kád meg a vécé nem éri meg! Magyarfaluban olyan emberek élnek, akiket nem tudnánk itthagyni. Nagyon szeretünk itt lenni, begyökereztünk ide, már nem tudnánk elképzelni az életünket Magyarfalu nélkül. Ha egyszer mégis el kell mennünk innen, biztos, hogy ötven év múlva vissza fogunk jönni, csak azért, hogy lássuk, azok a gyerekek, akiket tanítottunk, fognak-e magyarul szólni a saját gyerekeikhez, vajon van-e értelme annak, amit csinálunk.”
Csabáék először a magyar házban tanították a gyerekeket, nemrég pedig megkapták a régi óvoda épületét, ahol több tantermet is ki tudtak alakítani, a magyar ház ugyanis már kicsinek bizonyult az egyre több gyerek befogadására. „Az, hogy magyarul tanulhatnak, nem elég, mással kell megfogni őket – mondja Annamária. – Nem azért járnak ide, mert olyan jó nekik délután is tanulni, hanem mert érzik, hogy itt foglalkoznak velük. Mi nem csak pedagógusok vagyunk, lelki segítők is. Rengeteg családi problémával fordulnak hozzánk, és sokan óriási szegénységben élnek. Amikor mesélnek, gyakran napokig csak zokogok, hogy nem tudok segíteni rajtuk.” A magyartanítás szempontjából az ősz különösen nehéz. Sok gyerek nem tud ott maradni a délutáni magyarórán, mert a szüret idején több a dolog otthon, vagy amíg az anyuka a földön van, vigyázni kell a kistestvérekre.
„Úgy törődnek a gyerekekkel” – mondja Bogdán Klára a tanítókról. Csaba és Annamária mellett ő hagyományőrzőként foglalkozik a gyerekekkel. Most is épp versenyre készülnek. „Nem tetszik nehéznek – mondja –, ezt csinálom szívesen, amióta világ a világ. Azt kérik, hogy a hagyományőrzők öregek legyenek, mert azok tartsák észre (ők őrzik leginkább a hagyományokat – a szerk).” Szőlőlugas árnya alatt, mustot iszogatva beszélgetünk. Klári néni férje, Gyurica közben fütyörészik, aztán előveszi a harmonikáját, és játszik. Ő nem tud magyarul, és az egyetlen a faluban, aki nem katolikus, de Klári néni szerint lassan már „elcsángósodik”. A vallását nem tudja gyakorolni, hiszen közel s távol sincs ortodox templom, de naponta kétszer azért biztosan vet húsz-harminc keresztet. Soha nem volt vitája a feleségével. Klári néni magyarnak tartja magát, mint mondja, a magyar az anyanyelve, mindig is magyarul beszélt. A csángóság megmaradásáról pedig így beszél: „Csak a vallás tud megtartani bennünket. Az volna jó, ha magyar apácák jönnének a faluba. Én mindig román misére jártam, azon nőttem fel. Édesanyám tanított magyarul imádkozni, de gyerekfejjel nem tudtam észre tartani. Anyám még magyar misére járt, és csak magyarul tudott imádkozni. Mielőtt meghalt, minden imát elmondott, minden éneket elénekelt, és amikor meghalt, kérdezték a faluban, hogy lehet az, mikor tegnap még hallották az ablakból, hogy énekelt.”
Mihály is románul imádkozik, csak a miatyánkot tudja magyarul. „Nem könnyű Moldvában, egyre elveszőben van a magyar nyelv – mondja Annamária. – Itt, Magyarfaluban még nagyon jó a nyelvállapot, mert az emberek megőrzik a nyelvet. Ha a gyerekekkel nem is, de egymás között az öregek magyarul beszélnek, és a gyerekek megtanulják, megértik. Másutt nem ilyen jó a helyzet. Másutt a pedagógusok úgy látják, hogy román gyerekeket tanítanak magyarul, mi pedig úgy, hogy csángókat. Nem mindegy. Ha magyar nyelvű misére járnának, akkor fennmaradna a nyelv, de úgy, hogy a templomban, ahova legtöbbet járnak az emberek, nem lehet magyarul beszélni, nehéz küzdeni. Talán az lenne a jó, ha a két román mellett lenne egy magyar mise, és valóban, ha magyar apácák jönnének, mert akkor az emberek látnák, hogy foglalkoznak a hitükkel, mert nekik ez az alap. Csak a vallással lehet megmenteni a csángókat, semmi mással.”
Megérkezett a busz, ami elviszi Marikát Bákóba. A kislány legközelebb csak egy hónap múlva jön haza. Puszi a másnap misszióba induló bátyótól, ölelés apától. Apa sír, dolgos kezével törölgeti a könnyeit. „Apának lenni nehéz – mondja, de hozzáteszi: – Anyának még nehezebb. Az anya sok gondot visel. Tizenöt éves voltam, amikor meghalt az édesanyám. Az összes gyerek anyja jó volt, de az enyém a legjobb volt. Sokat sírtam, mikor már nem volt.”
Hamarosan mi is elindulunk, haza, Magyarországra. A poros útról rákanyarodunk az aszfaltra, és az ablakon kifelé bámulva azon gondolkodom, hogy van ez. Úgy tűnik, a csángók „elrománosításában” az egyik legfőbb szerepet a katolikus egyház játssza, amely éppen a csángók mély vallásosságán keresztül képes hatni. Ám amíg mi a megmentésükön gondolkodunk, ők élik az életüket, és tán nem is értik, miért kellene őket megmenteni. Kányádi Sándor Csángó passiója jár az eszemben: „elmennek a harangok / minden nagypénteken / rómába mennek / odamenegetnek / s ott felejtik/ a nyelvünket”.
